Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Politikai kommunikáció Magyarországon Hegedûs István, www.kontextus.hu Mítoszok és túlzások A félreértések elkerülése érdekében már az elõadás elején megjegyezném, hogy némileg az ördög ügyvédje szerepét vállaltam magamra, amikor a politikai kommunikáció, mindenekelõtt a politikusok politikai kommunikációjának a mindenhatósága ellen érvelek. Természetesen nem állítom, hogy mindaz, amirõl ezen a konferencián vitázunk, vagyis a politikai kommunikáció, ezen belül a politikai marketing és a különbözõ modern meggyõzõmódszerek fölöslegesek, értelmetlenek, hatástalanok és rosszak. Viszont szeretném az egész problémakört a média és a politika tágabb viszonyába beágyazni. Az RTL Klubon éjfél után vagy csak 1 óra körül kezdõdik Az elnök emberei; eredeti címén The West Wing. Az izgalmas fikció fõszereplõi az amerikai elnök és csapatának tagjai, akik többnyire politikai kommunikációs szakemberek. Õk elemzik a napi politikai fejleményeket, ötleteket gyártanak, ugyanakkor rendszeresen tárgyalnak és alkudoznak a kongresszus tagjaival. Az általuk írt kitûnõ beszédekben az elnök, aki igen karizmatikus politikus, eljuttatja az üzeneteket a szélesebb tömegekhez. Noha odafigyel tanácsadói véleményére, maga dönt el minden fontosabb politikai dilemmát. A szövegtervezeteket mindazonáltal gyakran nemcsak stilizálja, hanem – ha kell – visszaadja stábjának átdolgozásra. Az ideológiai irányvonal, a politikai tartalom kérdése, illetve a politikai kommunikációs feladat soha nem válik szét az együtt gondolkodó team munkájában. Egyáltalán nem a politikai kommunikáció szerepe és jelentõsége ellen beszélek tehát, csak érdemes átgondolnunk, hogyan is alakult ki Magyarországon a politikai kommunikáció körüli mítosz. Mintegy 15 évvel ezelõtt, a rendszerváltás idején, az alkotmányos forradalom során „áttört” az a széles értelemben vett liberális felfogás, amely a média szabadságának, a vélemények szabad áramlásának fontosságát, a szólásszabadság alapvetõ jogát hangsúlyozta. Ezt a közfelfogást képviselte minden magára valamit adó politikai erõ, és minden komoly politikus ezen a nyelvezeten fejtette ki gondolatait. A médiapluralizmus megteremtése volt a legfõbb cél, mindenekelõtt annak érdekében, hogy az eltérõ nézetek szabadon ütközhessenek, és az állampolgárok alaposan megismerhessék a versengõ álláspontokat. Ez az általános közbeszéd módosult az 1990-es évek közepére: részben kiegészült, részben pedig át is alakult, amikor Magyarországon megjelentek a médiahatalom-elméletek. A nyugaton jól ismert, univerzális médiahatalom-elméletek közül nálunk leginkább a médiaelit uralmának teóriája terjedt el. Érdemes azért két másik olyan iskolát is megemlíteni, némileg leegyszerûsítve, amelynek képviselõi szintén a média hatalmának tézisét vallják. Az egyik felfogás szerint a médiatartalom és a hozzá kapcsolódó interpretáció döntõen a média tulajdonosainak szándékaitól függ. A másik, némileg posztmodernebb felfogás szerint maga a média hozta létre az új infotainment világát, mégpedig technológiai alapon. A Magyarországon legismertebb médiaelit-elméletbe ezek a magyarázatok is beszûrõdtek, eklektikussá téve ezt a világértelmezést, amely szerint a médiában dolgozó vezetõ újságírók, szerkesztõk és riporterek – pártpolitikai szimpátiájuknak megfelelõen torzítva az információkat – sikeresen manipulálják a közvéleményt. Ennek a tábornak a legmarkánsabb képviselõje itthon Pokol Béla (1995), ámbár Debreczeni József (1994) az 1990-es évek közepén még szintén hasonló nézeteket fejtegetett. Mindezt azért tartottam fontosnak megemlíteni, mert az a képzet, hogy a politikai kommunikáció amolyan politikai csodafegyver, vagyis hogy politikai pártok ügyes kommunikációjuk révén uralni tudják a társadalmi közbeszédet, csak a 20. század utolsó évtizedének végén vált dominánssá a magyarországi politikai publicisztikában és számos politikatudományi közleményben, szoros összefüggésben természetesen azzal a ténnyel, hogy 1998-ban a Fidesz (akkori nevén a Fidesz-Magyar Polgári Párt) nyerte meg a választásokat. A szervezet vezetõje, Orbán Viktor az addigi miniszterelnökhöz, Horn Gyulához, illetve más politikusokhoz képest is professzionális kommunikációs stílust és szóhasználatot honosított meg. Kormányra kerülve még látványosabban folytatódott a Fidesz kommunikációs forradalma – amit az elemzõk hol ünnepeltek, hol kárhoztattak. Mellesleg a politikai kommunikációs technikák feltételezett diadala gyakorlatilag ellentmondott a médiaelit hatalmáról szóló korábbi szemléletnek, ám ez az intellektuális feszültség keveseket zavart. Habár úgyis értelmezhették a fordulatot, fõleg a politikai jobboldalon, hogy éppen az új kommunikációs módszerek segítségével vágtak vissza a klasszissá érett politikusok a médiát kézben tartó baloldali és liberális újságírói kasztnak. Valójában a modern politikai kommunikációs módszerek nem 1998-ban bukkantak fel elõször Magyarországon. Ha a teremben ülõk közül azok, akik már akkor is éltek, visszaemlékeznek rá, 1989–90-ben nagy feltûnést keltõ, bár akkor még spontán politikai kommunikációs ötleteket találtak ki az új politikai erõk. Az 1989-es népszavazás idején az offenzívába lendült SZDSZ és a „négy igen” pártján álló többi csoport meglepõen sikeres kampányt vezényelt le. Az 1990-es választások során pedig minden komolyabb politikai párt túllépett a postaládákba bedobált kezdetleges szórólapok módszerén. A Fiatal Demokraták Szövetségének „csókos” plakátját és azt a televíziós klipjüket említhetem példaként, amelyben a vörös csillag dominószerûen dõlt össze egy elgurított labda hatására. Annak a meggyökeresedett hittételnek, amely szerint a profi politikusok csodafegyverként képesek használni a politikai kommunikáció kifinomult módszereit a közvélemény megdolgozása érdekében, van egy eredetmítosza. Ezt a meggyõzõdést vissza lehet vezetni az 1960-as Nixon–Kennedy televíziós viták eredményének közismert értelmezéséig. Gondolom, sokan hallották úgy ezt a történetet, hogy Nixon „a TV-ben” vesztette el az elnökválasztást. Valójában az elemzések szerint Kennedy csak minimális mértékben volt jobb a televíziót nézõk szemében, ráadásul ekkor még rengetegen rádión hallgatták a vitát, ahol Nixon tûnt meggyõzõbbnek. Mégis, Kennedy csekély mértékû gyõzelmét a legenda alapján ma is gyakran napbarnítottságával és fiatalos lendületével magyarázzák. A tévéviták mindazonáltal csak azért lehetettek ennyire fontosak, mivel egyébként fej-fej mellett álltak az elnökjelöltek. Azt persze nagyon nehéz lenne megmagyarázni, hogy a választók végül miért szavaztak úgy, ahogy. „A csomagoláson múlik minden” típusú bölcsességeket a tapasztalatok nem mindig támasztják alá. A legfrissebb példa éppen azt mutatja, hogy az elnökjelöltek tévévitái önmagukban aligha döntik el a választásokat, még akkor sem, ha a többség az egyik jelöltet egyértelmûen jobbnak látta. Mindhárom összecsapás után a kihívó John Kerryt hozták ki gyõztesnek – a Népszabadságban „Kerry–Bush 3:0” címmel jelent meg az eredmény –, ám a választást, mint tudjuk, a demokraták elvesztették. Vagy akkor inkább az elõzetes várakozások és a tényleges teljesítmények összevetésében kell keresnünk a megoldást? A rendkívül kiélezett 2002-es magyarországi kampány végén, pontosabban az elsõ választási forduló elõtt a politikai kommunikáció akkor talán legjobb magyarországi mûvelõjének tartott Orbán Viktor a rendkívül gyenge rétori képességekkel rendelkezõ Medgyessy Péterrel találkozott. A váratlannak tekintett ellenzéki sikerben talán az is komoly szerepet játszott, hogy Orbán távolról sem „mosta le” kihívóját a szópárbajban – és nemcsak azért nem, mert ellenfele nyugodtabbnak tûnt és metakommunikációja meggyõzõbb volt, hanem az érvelés minõségét tekintve sem igazolta a verhetetlenségérõl szóló elõzetes jóslatokat. Érdemes a politikai kommunikáció mindenhatóságába vetett hitet más egydimenziós elméletekkel összevetni. A már emlegetett médiaelit-teória is gyakorlatilag egyetlen szempontra hivatkozik, amikor úgy érvel, hogy mivel a szerkesztõk nem objektíven, hanem kulturális és gyakran pártos ideológiai értékrendjük alapján válogatják a híreket, sikeresen befolyásolhatják a politikai közhangulatot. A társadalomban elterjedt különbözõ, kizárólagos magyarázó erõvel bíró „politikaelméleti” sztereotípiák szerkezete nagyon hasonló: „akié az információ, azé a hatalom”; „minden csak pénzkérdés”; a közszereplõk és az államok cselekvésének kizárólagos mozgatórugója az érdek – vagy utolsó lehetséges indokként még mindig ott van a végsõ érv, az olaj... Ezek az egylépcsõs lineáris oksági összefüggések igen népszerûek manapság. Nem árt talán, ha felelevenítem az egyik régi egyetemi emlékemet: úgy 25 évvel ezelõtt Kornai János egyszer elfogadhatatlannak nevezte elõadásában, hogy egyetlen magyarázó tényezõre vezessünk vissza valamilyen közgazdasági jelenséget. Sõt, már azt is gyanúsnak tartotta, ha az „egy” szócska szerepel egy kifejezésben – amivel persze nagy sikert aratott, hiszen ez még az egypártrendszer idején történt. Márpedig nagyon is fontos szempont a politikai kommunikáció mindenhatóságába vetett tisztelettel – ahogy Lendvai Ildikó fogalmazott: „ájult lihegéssel” – szemben, hogy a demokráciában nem egyetlen politikai erõ uralja a terepet, hanem pluralizmus, versenyhelyzet van. Akármennyire is hiszünk abban, hogy egy politikus meggyõzõen formálta újra magát, netán hihetõen változtatta meg a hanghordozását, vagy hogy egy politikai párt ideológiai álláspontját megfelelõen igazította hozzá a közvélemény, ezen belül a megcélzott választói csoport ízléséhez – a nyílt versenyben a többi politikai erõ ugyanígy felfedezhet hatékony politikai kommunikációs módszereket. Innentõl kezdve legfeljebb annyit jelenthetünk ki, hogy a politikai kommunikációs technikák ismerete és használata a politikai hivatás részévé vált. Amint a pártverseny dinamikáját teljességében elemezzük és a választói magatartás törvényszerûségeit hosszabb távon kutatjuk, a politikai kommunikáció módszertana visszaszorul a technicisták napi politikai szintjére. Világos: az állampolgárok álláspontja a politikai közösséget foglalkoztató legtöbb ügyben általában nem csupán attól függ, hogy melyik politikai párt, pontosabban megbízott pr-szakértõ használta rafináltabban a szakma által kidolgozott trükköket. Mégis, ezt a külön versenyt ma már folyamatosan, állandó vibrálás közepette vívják egymással a politikai élet szereplõi. Ami a 2002-es választási kampányt illeti, Bruck Gábor (2002) egyenesen úgy vélte, hogy az elkövetett kommunikációs taktikai hibák, illetve a másik oldalon a jó helyzetfelismerésbõl származó pontos politikai üzenetek játszották a döntõ szerepet a rendkívül szoros pártpolitikai küzdelem véghajrájában. Ez a megállapítás igaz lehet, noha az már alighanem a túlzó marketingszemléletbõl következik, ha Kövér László „köteles” beszédét csupán a kibontakozó ellenzéki ellentámadás által mesterségesen gerjesztett médiaeseményként fogjuk fel – ahogy Kiss Balázs (2002) értékelte azokat a feszült napokat. Mindazonáltal még az sem egyértelmû, hogy a szocialisták valóban az utolsó pillanatban állítottak elegendõ ingadozó szavazót a maguk oldalára, sõt, az eredetileg otthon maradni szándékozók között is sikeresen mozgósítottak, vagy inkább arról lehetett szó, hogy a mérleg nyelvét jelentõ választói csoport a szavazóurnákba menet és jövet eltitkolta már régóta meglévõ kormányellenességét. Ha így történt, akkor ez a jelenség Angelusz Róbert (2002) szerint magyarázatul szolgálna a közvélemény-kutató intézetek kisebb-nagyobb tévedéseire is. Ahogy Kövér Lászlót nehéz lenne mérsékelt, centrista közszereplõként elképzelnünk, a legjobb „spin doctor” sem hagyhatja figyelmen kívül a politikusok személyiségvonásait. Talán nem illendõ, hogy megint Medgyessy Pétert hozom fel példaként, de azt hiszem, az a szerep, amelyet a választások megnyerése után magára vállalt vagy talán mások ráerõltettek, nyilvánvalóan nem felelt meg alkatának. Kényszerû távozása 2004 nyarán minden bizonnyal összefüggött erõtlen kommunikációjával és a tekintélyét megtépázó „medgyessizmusok” rohamos terjedésével. Azt hiszem, ha eleve technokrata jellegû miniszterelnöki imázst alakított volna ki magáról, amely jobban megfelel az egyéniségének, sikeresebb politikai pályát futhatott volna be a csúcson. Megjegyzem, a leváltását megelõzõ utolsó hónapokban olyan, politikai kommunikációs szempontból látszólag kitûnõ javaslatokkal állt elõ, mint az alkotmányos-közjogi reformcsomag, benne azzal az enyhén szólva meghökkentõ elképzeléssel, hogy a magyar parlamenti pártok közös listán induljanak az európai parlamenti választáson. Úgy tudom, a szûkebb környezetében dolgozó politikai kommunikációs szakértõk elõre tesztelték a kezdeményezések várható népszerûségét. Viszont nem lehet mindent elõre fejben lejátszani. Mivel a demokráciában pártverseny van, a többi politikai erõnek is volt mindehhez némi mondanivalója. Bármennyire populista ízû terveket fogadtattak is el Medgyessyvel a tanácsadói, ezeket az ellenzék és a felháborodottan gúnyolódó koalíciós partner SZDSZ támadásainak kereszttüzében, valamint az Európai Parlament tiltakozásával szemben már a nyilvános politikai arénában kellett volna tudnia megvédeni. Ezúttal a média sem kímélte az ötletroham atyját, és így a politikai léggömb hamarosan kipukkadt. Az MSZP pedig elveszítette – persze nem csak ezért – az elsõ magyarországi európai választást. Vagyis tévedés azt hinni, amit pedig sok közíró meggyõzõdéssel hirdetett az ezredfordulón, hogy az offenzív politikai viselkedés, az úgynevezett tematizálás, a politika napirendjére kerülõ ügyek okos megválogatása szinte önmagában automatikus garancia a sikerre. Mindazonáltal a politikai kommunikáció mindenhatóságával szemben a legfontosabb társadalmi korlátot a közgondolkodás jelenti. Az adott politikai közösség kultúrája, értékrendje és preferenciarendszere gátat szabhat annak, hogy karizmatikus és kevésbé karizmatikus közszereplõk dédelgetett terveiket meghirdessék és megvalósítsák. Az állampolgárok nagy csoportjait köti össze a történelmi múltból leszûrt közös és kanonizált tapasztalat, a „józan észre” hivatkozó, a társadalmi tudatban rögzült sztereotípiahalmaz arról, hogy mi a jó és mi a rossz. A hivatásos politikai kommunikátorok nyilván azért is elemzik az uralkodó politikai hangulatot, hogy megvizsgálják: a „rájuk bízott” politikusoknak mit szabad és mit nem – nehogy súlyosan normát szegjenek. Érdekes módon a brit konzervatívok tartós visszaesését Pippa Norris és szerzõtársa (2004) éppen annak tulajdonítja, hogy némelyik fontos ideológiai programpontjuk kívül esik a közmegegyezés határain. Úgy tûnik, ez a logika fordítva is hat: az a nemrég még vitatott, 1990-ben megszületett gondolat és mondat, amely úgy hangzott, hogy Magyarország miniszterelnöke lélekben 15 millió magyart képvisel, újabban, mióta Gyurcsány Ferenc gyakorlatilag ugyanígy fogalmazott, megkérdõjelezhetetlen tabuvá kezd válni. Mintha ma már egyetlen politikusnak sem tenne jót, ha fölvetné, hogyan is jött ki az a 15 milliós összesített adat – miközben másfél évtizeddel ezelõtt ez a fogalmazás még egyértelmûen határozott nemzeti-konzervatív hitvallásnak számított. Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a választói magatartással foglalkozó politikatudományi ág mûvelõi a média és a politikai kommunikáció hatását egyáltalán nem vizsgálják. Nem biztos, hogy ezt teljesen helyesen teszik. Miközben mi ennyire fontosnak tekintjük a politikai marketing módszereit és a médiaviszonyokat, a kutatóknak e másik, ugyancsak heterogén csoportja, saját tudományterületük hagyományát követve nem foglalkozik ezekkel a tényezõkkel. Ez azért is érdekes, mert rávilágít arra a problémára, hogy kihez is beszélnek a pártpolitikusok. Általában két feladatuk van: az elsõ a biztos szavazóbázis identitásának megerõsítése és egyben ennek a meggyõzõdéses szimpatizáns rétegnek a mozgósítása, a másik pedig – az elõzõ célnak némileg ellentmondva – a bizonytalan szavazók elcsábítása és (megint csak) mobilizálása. Különösen a kiélezett helyzetekben, mint például a választási kampány vége felé, ez a második szempont gyakran mindennél fontosabbá válik. Amikor a politikai viták színvonaltalanságára panaszkodunk, észre kell vennünk, hogy a szavazatokért versengõ pártok ilyenkor kevésbé a tudatos választókhoz szólnak, sokkal inkább az ingadozókat és a kevésbé tájékozottakat akarják – ahogy mondani szokták – érzelmi érvekkel, populista ígéretekkel megnyerni maguknak. A kampány során e viszonylag kicsiny réteg szerepe tehát aránytalanul felértékelõdhet, miközben a politikai társadalom nagy részének magatartását valójában nem vezethetjük le az utolsó hetek politikai kommunikációs összecsapásaiból: normális esetben az állampolgárok nagy csoportjai ekkorra már régen eldöntötték, kit is válasszanak. Végül visszatérnék ahhoz a gondolathoz, amit Bajomi-Lázár Péter vetett fel a bevezetõjében. A populáris kultúrában rögzült sztereotípiák ellenállhatnak ugyan bármilyen jó szándékú értelmiségi elit erõfeszítéseinek, mégis valóban a minõségi újságírás lehet az ellenszere az elmúlt években felgyorsult olyan politikai kommunikációs technikák intellektuálisan romboló hatásainak, mint a tudatos szimplifikálás, a pártok álláspontjának állandó és unalmas sulykolása, a fekete-fehér világkép terjesztése. Ezek együttesen azért komolyan hozzájárulhatnak a barát-ellenség viszonyra redukálódott társadalomkép terjedéséhez és az eltorzult, belterjes politikai napirend kialakulásához. A múlt és a jövõ erõi közötti harc vízióját elõször a hatalomra került Fidesz-MPP vázolta fel, de most már a kormányzó MSZP is átvette ezt a retorikát. A magyar média fõsodra viszont ritkán képes arra, hogy ellenõrizze a két „oldal” egymásnak ellentmondó állításait, és új megvilágításba helyezze a közszereplõk kijelentéseit. Abban azért megalapozottan reménykedhetünk, hogy nem lesznek mindig ennyire leegyszerûsítettek a közéleti viszonyok, és – nem mellékesen – javulni fog az újságírás szakmai színvonala. Hiszen ha visszagondolunk a tíz-tizenöt évvel ezelõtti magyarországi politikai csatározásokra, az azért eredmény, hogy a súlyos ideológiai megosztottságot jelentõ, de ezoterikus népi-urbánus ellentétet a politikai elitek régóta meghaladták. Miközben persze újratermelõdött, átrendezõdött és modernizálódott a kulturális táborok közötti viszály, ma már jóval több praktikus gazdasági kérdés áll a média és a közérdeklõdés fókuszában – még akkor is, ha a december 5-i kettõs népszavazást erõsen uralta a populizmus. Azóta egyébként mintha csökkent volna a politikai kommunikáció mindenhatóságába vetett feltétlen bizalom mértéke. Elõbb-utóbb ismét elterjedhet a közgondolkodásban az a régi felismerés, hogy a politika: mûvészet. Márpedig az államférfiúi és „államnõi” erények közé tartozó mértéktartás megkövetelné annak belátását, hogy a közvéleményt befolyásoló kifinomult kommunikációs technikák önmagukban nem elegendõek a politikai üdvösséghez. Hegedûs István Politikai kommunikáció Magyarországon, www.kontextus.hu Irodalom Angelusz Róbert (2002) Közvéleménykutatások és a pluralizmus ignoranciája. Médiakutató, õsz, 55–68. o. Bajomi-Lázár Péter (2001) Média, hatalom. Médiakutató, tavasz, 61–72. o. Bárány Anzelm (1998) Volt egyszer egy sajtószabadság. In: Tóth Gy. László (szerk.) Janus-arcú rendszerváltás. Budapest: Kairosz Kiadó, 7–73. o. Bruck Gábor (2002) Súlyos taktikai hibája miatt bukott meg a Fidesz. Pogonyi Lajos interjúja, Népszabadság, április 23. Bugyinszki György (2004) Lendvai Ildikó politikusi portréja: Mindenkivel jóban lenni. Magyar Narancs, szeptember 23. Debreczeni József (1994) A média hatalma. Magyar Nemzet, november 5. és 12. Delli-Carpini, Michael (1999) In Search of the Informed Voter: What Americans Know About Politics and Why It Matters. Elõadás „The Transformation of Civic Life” címû konferencián, Middle Tennessee State University, Murfreesboro and Nashville, Tennessee, USA, november 12–13., www.mtsu.edu/~seig/paper_m_carpini.html Enyedi Zsolt (2004) A voluntarizmus tere. A pártok szerepe a törésvonalak kialakulásában. Századvég, 3. szám, 3–26. o. Gans, Herbert J. (1998) Népszerû kultúra és magaskultúra. In: Babarczy Eszter & Erdélyi Ágnes (szerk.) A kultúra szociológiája. Budapest: Osiris – Láthatatlan Kollégium, 114–149. o. Göllner András (2001) Titokzatos kötõdések – A magyar politikai píár és a demokrácia válsága. Népszabadság, február 3. Graber, Doris A. szerk., (1994) Media Power in Politics. Congressional Quarterly Press, Washington D. C. Hagendorn, Louk & Kantorová, Alena (2000) The Effects of Issue Framing on Public Opinion Formation: The Trickery of Political Communication. In: Schleicher Nóra (szerk.) Communication Culture in Transition, Budapest: Akadémia Kiadó, 9–27. o. Hallin, Daniel C. (2001) The Media and Political Power: Vietnam, Watergate and the Myth of ‘Mediocracy’. In: Bajomi-Lázár Péter & Hegedûs István (szerk.) Media and Politics. Budapest: Új Mandátum Kiadó, 19–25. o. Kiss Balázs (2002) Marketingszemlélet a kampányban. In: Sükösd Miklós & Vásárhelyi Mária (szerk.) Hol a határ? Budapest: Élet és Irodalom, 17–45. o. Mazzoleni, Gianpietro (2002) Politikai kommunikáció. Budapest: Osiris Kiadó (1998) Mazzoleni, Gianpetro & Schulz, Winfried (2002) A politika “mediatizációja”: kihívás a demokrácia ellen? Politikatudományi Szemle, 1–2. szám, 135–156. o. McQuail, Denis (2003) A tömegkommunikáció elmélete. Budapest: Osiris Kiadó (2000) Lippmann, Walter ([1922] 1997) Public Opinion. New York: Free Press Paperbacks. Norris, Pippa (2000) A Virtous Circle. Cambridge University Press. Norris, Pippa & Lovenduski, Joni (2004) Why Parties Fail to Learn, Party Politics, Vol. 10, No. 1, 85–104. o. Petõcz György (2000) Egy gyakran elfelejtett feladat. Élet és Irodalom, február 25. Pokol Béla (1995) Médiahatalom. Windsor Kiadó Schudson, Michael (1995) The Power of News. Cambridge: Harvard University Press. Seisselberg, Jörg (1996) Conditions of Success and Political Problems of a „Media-Mediated Personality-Party”: The Case of Forza Italia. West European Politics, október, 715–743. o. Tamás Gáspár Miklós (2002) A mozgósítás. (A demokrácia ellen: szakmázás kontra nemzeti misztika.) In: Sükösd Miklós & Vásárhelyi Mária (szerk.) Hol a határ? Budapest: Élet és Irodalom, 473–481. o. Tóka Gábor (2001) A szavazói magatartás kutatása. Politikatudományi Szemle, 3. szám, 105–130. o.