Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Agyaglábakon álló kolosszus: a világméretû kommunikáció Horváth Zsuzsanna, www.neumann-haz.hu Philippe Breton történeti és szociológiai nézõpontokat egyaránt érvényesítõ könyvében mítoszként értelmezi a „világfalut" (village planétaire), s a legnagyobb hatású modern utópiaként írja le a kommunikációt – sõt, mi több – a második világháború sokkhatását követõ poszt-traumatikus értéknek titulálja. „A kommunikáció utópiája" címû kritikai esszéje már két kiadást ért meg Franciaországban. Szerzõje a felvilágosodás enciklopedistáira emlékeztetõ lankadatlansággal elemzi könyveiben az információs társadalom tudománytörténeti fejleményeit – s e tekintetben a tegnapelõtt és a tegnap is történelem –, s tárja fel eközben a köznyelvivé váló metaforák mögöttes jelentését. Miért foglal el a kommunikáció olyan gigantikus helyet a modern társadalmakban? – kérdezi a szerzõ. Ez csak a televíziós közlés és más „kommunikáló izék" elburjánzása okán következett volna be? Miért tulajdonítunk éppen a századközép óta oly nagy szerepet a kommunikációnak? Miért vált kizárólagossá az a nézet, amely szerint a társadalmak progressziójának lényegi, esszenciális feltétele a média és a kommunikáció szabadságának fejlõdése? Az ember szinte létében szólítódik föl arra, hogy kommunikáljon mind és mind többet – bármi is legyen annak tartalma –, és minden jobban fog menni. De mi a garancia? Vajon ésszerûbbek e mai társadalmak csak azért, mert környezetüket a kommunikálásra képes eszközök népesítik be? Breton felszólítja olvasóit, ne elégedjenek meg triviális magyarázatokkal. Õ egy sokkal radikálisabb tézissel áll elõ: a kommunikáció modern utópiává vált, mégpedig annál inkább hódítóbbá, minél inkább válságba kerültek a nagy ideológiák: a szocializmus és a liberalizmus. A kommunikáció mára egyedül maradt a gondolatok piacán. Azt a tényt, hogy a kommunikáció ideológiája ma akkora hatásfokkal nyilvánul meg, mint amennyire megdöbbentõen aktuális nyelven teoretizálódott a második világháború idején – Breton az amerikai matematikus, Norbert Wiener szerinte máig is félreismert munkásságával hozza összefüggésbe. Breton tudománytörténeti dokumentumok módszeres elemzésével tárja fel, hogyan képzelte el Wiener a kommunikációs utópiát olyan tökéletes fegyverként, ami egyszer s mindenkorra lehetetlenné teszi a barbarizmus visszatérését: ugyanis a kommunikáció eltörölné a titkot, ami egyedül lehetõvé tette a náci genocídiumot, Hirosimát és a Gulagot. Az utópiagerjesztõ tudományos tézisek kritikai elemzésével lebontja e nagyszabású álmot, s megmutatja, hogy – paradox módon – a „kommunikáció társadalma" miként tud utat nyitni az erõszaknak és a kirekesztésnek. Hogyan írja le a szerzõ a mindenható utópiává vált kommunikáció születését? 1942-ben jelöli meg az idõhatárt, s egyúttal öntudatosan megjegyzi, hogy elõtte senki sem hozta összefüggésbe a mai modern társadalmakat alapjaiban meghatározó kommunikációt éppen e század mély kríziseivel. Az „új ember" ideáljának megalkotását a kibernetika negyvenes évek-beli születésével állítja párhuzamba. A háború traumája, s a szövetségesek hadászati erõforrásainak létrehozásában elkötelezett tudomány hozta létre poszt-traumatikus értékként a kommunikáció utópiáját. Minden, a kommunikációval kapcsolatos tudományos módszer szerepet játszott már a háborúban (például a pszichológia, a tartalomelemzés, a szociálpszichológia). De éppen a kibernetikusok tiltakoztak a legradikálisabban az atombomba ellen, s õk vetették be a kommunikációt, mint az együttmûködés, a kooperáció transznacionális ígéretét. Az utópia ugyanakkor illúziókat éltet, és „a semmi sem egyéb, mint kommunikáció" felfogásból egyenesen következik a felelõsség hiánya. Az utópiává váláshoz természetesen nagyban hozzájárul a modern média ethosza. A kommunikatív megegyezés (konszenzus) szüntelen védelme által e modern utópia a kirekesztések nélküli fejlõdés társadalmát feltételezi. Vajon így van-e ez? Errõl szólnak a tapasztalataink? A szerzõt és olvasóját egyaránt provokáló kérdésekre három nagy fejezetben kapunk választ: A kommunikáció modern fogalmának genezise; Az értékválság és az utópia felemelkedése; Az új utópia visszás hatásai. Az elsõ fejezetben a retorikai értelemben vett nyelvi gondolatcserét a szerzõ természetesen élesen elkülöníti a kommunikációt technológiai fogalmakkal leíró modern értelmezéstõl. Utal Marshall McLuhan széles körben elterjedt nézeteire, amelyek szerint az egész emberi civilizáció és kultúra leírható a kommunikáció technikai újításai mentén. E leegyszerûsítõ felfogás szerint minden kulturális, társadalmi és szellemi történés modellálható aszerint, hogy milyen módon játszott benne szerepet az írásbeliség, a könyvnyomtatás vagy a tömegtájékoztatás. A fogalom technológiaivá válásában az 1942-es és az 1947-48 közötti idõszakot tartja meghatározónak. Az elsõ fázis tisztán mûszaki-tudományos jellegû: a kommunikáció fogalma a kardiológiában, a neurofiziológiában, az alkalmazott matematikában és a távközlésben vált használatossá. A másodikban már – éppen Wiener munkásságában – terjesztõdik ki a kommunikáció jelentése a társadalom és a politika jelenségeire. A fogalmat társadalmi jelentésekkel felruházó expanzió tehát lényegében matematikusoktól, természettudósoktól, technológiai szakemberektõl ered. A korabeli tömegkommunikációból ugyanis hiányoztak azok az elméleti indíttatások, amelyekkel akkori önmaga létére és szerepére reflektálhatott volna. Wiener definíciójával a kibernetika „a kontroll (a reguláció, szabályozottság, a tudományosan ellenõrizhetõ, mérhetõ és verifikálható kézben tartás értelmében) és a kommunikációk tudománya" volt az, amelyik ezt megtette. Az alapszövegek az 1942-ben írt Behavior, Purpose and Teleology és az 1948-ban publikált The Human Use of Human Beings. A téma szempontjából lényeges üzenete – Breton interpretációjában – az, hogy a látható világ jelenségei kapcsolati terminusokkal írhatók le, információk cseréjével és körforgásával. Az egész világ tehát nem más, mint „közvetítés", „közvetítettség". Az antropológia, a neurofiziológia is e metaforában gondolkodott: Neumann János is egy elektronikus agy (electronic brain) modellezésére vállalkozott az atombomba elõállítását és hatásának modellezését célzó szupertitkos Manhattan projekt kereteiben. Breton a fogalom jelentésváltásában bekövetkezõ paradigmaváltást az 1942-es szöveghez köti, amelyben az ember új leírása fogalmazódik meg olyan összehasonlító módszerekkel, amelyek egyaránt lehetõvé teszik a természeti, az emberi és a társadalmi jelenségek leírását. A kulcsszó az információ és a kommunikáció – amellyel mindeme jelenségek, sõt, a természetes és a mesterséges képzõdmények (gépek, technikai eszközök) egyaránt interpretálhatók. Breton szerint ezáltal létrejött egy olyan globális és egységesítõ világmagyarázat, amely minden tudományágra érvényes. A kommunikáció már maga is egyszerûsödött fogalom: a kényelmetlenül hosszabb „információcserélõ magatartás" helyett alkalmazzák. További jelentõs tudománytörténeti szereplõnek tartja Breton a háború idején a német rejtjeles üzenetek megfejtõjét, a brit Alan Turing matematikust vagy a pszichoanalitikus Jacques Lacan-t. A kibernetikusok felismeréseit a közös hagyma-metafora hatja át: a belsõ nem létezik, a belsõ egy mítosz, a kommunikáció minden átható fogalmával áttetszõvé, átláthatóvá tehetõ. A technikai, technológiai értelemben vett átláthatóság (transparance) is áttevõdött a társadalomban keringõ információk átláthatóságának igényébe. Wiener továbbá bevezette a bemenõ (input) és a kijövõ (output) üzenet fogalmát, s a köztük lévõ egyensúlyi kapcsolatot a termométer elve alapján írta le. Ebben a megközelítésben minden abból a szempontból érdemes a figyelmünkre, hogy mennyire hasznosítja az információt, mennyiben része a cserefolyamatnak. Wiener hosszan fejtegeti, hogy e szempontból sok gép mennyire felülmúlja az emberi lényt – s e gondolatokban leomlik az a klasszikus határ, amelyik a természetest és a mesterségest elválasztja, és elõáll az értelem és a szellem „de biologizációja". 1948-ban jelenik meg Wiener Kibernetika címû könyve – amelyben az új tudományt immár egyaránt alkalmasnak tartja szociológiai, antropológiai és gazdasági problémák leírására. (A számos hadászati, technikai, társadalmi alkalmazási lehetõség számbavétele után morális alapállását is megfogalmazza – amely egyre jobban a tudományos élet peremére szorítja.) A második fejezetben a kommunikáció modern fogalmát Breton olyan egységesítõ fogalomként írja le, amely egyrészt a nyelv technologizálását, másrészt a technika által hordozott üzenet fogalmát foglalja magában. Ebben az értelemben vett genezisét köti a kibernetikához. (A kommunikáció, a tapasztalatok, gondolatok, képzetek stb. rendszeres cseréje, mint az ember antropológiai állandója – természetesen mindig is létezett.) Bretont a kommunikáció egységesítõ fogalmának hihetetlen gyorsaságú és hatású expanziója foglalkoztatja. Wiener a kibernetikával egy olyan átfogó tudományt hozott létre, amely minden irányítási és szabályozási funkciót modellszerûen foglal össze. (A kibernetika szó maga a hajó kormányzásának mûvészete jelentésû ógörög szóból ered.) A kibernetikát 1942-ben létrehozó kezdeti törekvés az volt, hogy olyan interdiszciplináris modell konstruálódják, amely egyesíti magában az információcserével foglalkozó tudományágakat. Az információcserélõ hálózat modelljét 1947-48-ban terjesztették ki a politikai és a társadalmi tevékenységek elemzésére is. A hihetetlenül gyors és radikális kiterjesztés – úgymond – a természettudományok társadalmi elkötelezettségének nevében fogant, nem kisebb céllal, minthogy egy univerzális kulcsot nyújtson a háborús konfliktusokat átélt világ számára nemcsak a nehézségek megértéséhez, hanem a világ fejõdéséhez is. A kommunikáció modern fogalmának születése tehát szorosan kötõdik a háborús konfliktust átélt világállapothoz. (Breton felteszi a kérdést, miért nem az állami propaganda, vagy a már ekkor jelentõs tömegtájékoztatás berkeiben történt meg a fogalom expanziója. Utóbbiból szerinte hiányzott az elméleti indíttatás, az önnön szerepére irányuló reflexió.) A kibernetika, mint egységesítõ paradigma az 1950-es és 1960-as években már jelentõs, több tudományágra is kiterjedõ hatást gyakorolt. Wiener A The Human Use of Human Beings címû könyvében kifejti, hogy a kommunikáció az ember és a társadalom központi értéke, egyúttal leszögezi, hogy õ maga minden olyan rendszertõl elhatárolja magát, legyen az totalitarianizmus vagy liberális demokrácia, amely szemben a kommunikáció értékével, lehetõvé teszi az emberi lények nem emberi használatát (usage). Ez a mai napig igen hatásos mû alapozza meg Breton fejtegetése szerint a kommunikáció modern fogalmát. Wiener, aki az USA massaschusetti Mûszaki Egyetemének matematika professzora volt, úgy gondolta, hogy a matematikában felvetõdõ kérdések kiterjeszthetõk, s a természeti és a társadalmi lét közös felismeréseként fogalmazhatók meg, mint a szeparált lények és jelenségek közötti kapcsolatok, matematikai értelemben vett relációk. (Ebben az értelemben Wiener rokona Galileinek, aki szerint az univerzum lényegében egy közös nyelven íródott, a matematika nyelvén.) Megállapítja, hogy a valóság minden látható jelensége az információk cseréjében és azok körforgásának terminusaiban érthetõ meg, az egész világ tehát lényegében közvetítõdés (médiations). Ezt a gondolatot képviselte egészen 1964-ben bekövetkezett haláláig. (Az 1940-es években a „Macy" alapítvány keretében dolgozó tudósokat e felfogás lehetséges interdiszciplinaritása bûvölte el. Az elektronikus eszközökkel történõ információkezelést, amely a visszacsatolás elvére alapozódik, kiterjesztették az emberi agy információk permanens cseréjében mûködõ hálózatként történõ felfogására.) A valóság új víziójának immár népszerûsítõ közzétételét Breton egy 1942-es konferencia 1943-ban Behavior, Purpose and Technology címen publikált huszonegy oldalas anyagához köti. (A konferencia szervezõi Wiener, Arturo Rosenblueth mexikói kardiológus és Julian Bigelow, egy fiatal logisztikus, aki késõbb Neumann János munkatársa lett.) Ez a szöveg már nemcsak a kibernetika, hanem az egész modern értelemben vett kommunikáció minden lényeges elemét tartalmazza. Breton szerint a paradigmaváltás jellemzõje, hogy e szöveg köznyelven íródott, nemcsak szakembereknek szól, alapvetõen ismeretterjesztõ indíttatású, mûfajában is új, amennyiben igen különbözõ tudományterületeket szólít meg egyszerre. A szöveg eredetisége három jellemzõjében ragadható meg: egy új tudomány létrehozásáról tudósít, emellett a tudomány mûvelésének új módjáról, illetve bevezet egy új definíciót arról, hogy voltaképpen mi is az ember. Az információcserélõ magatartás ideális tárgya tudománynak, miután tökéletesen megfigyelhetõ és adekvát módszerekkel elemezhetõ. A paradigmatikus újdonság nemcsak ebben áll, hanem abban is, hogy ezt a magatartást a természeti és a nem természeti jelenségeket egyaránt konstituáló integratív törvényként fogja fel. Ez az eredete a „minden kommunikáció"-felfogásnak, amely a késõbbi utópikus diskurzusok alapja. 1948-ban Wiener publikálja a tudományos szintézisnek számító Kibernetika címû mûvét. 1949-ben írja a The Human Use of Human Beings címû könyvét, szakítva a korábbi könyve tisztán tudósoknak szánt nyelvezetével, s korábbi gondolatait kiegészíti társadalmi reflexiókkal, amelyek szinte radikális reformokként hangzanak. Érvelésének tengelyében az entrópia gondolata áll. Újra megerõsíti azt a felfogást, amely szerint a társadalom csak a kommunikáció terminusaival érthetõ meg és írható le. Szembehelyezkedik a nyitott társadalmak modelljével, amelyek szerinte az entrópiát növelik, hasonlóan a zárt társadalmakéhoz, amelyek ugyanúgy hordozzák az összeomlás kockázatát. A nem kívánatos, illetve a pozitív társadalmi jelenségek szembeállítása szóhasználatában a homályosság és az átláthatóság (opacité – transparance) metaforájában jelenik meg. Breton szerint a kommunikációnak, mint egy új érték konstruálásának indítékát abban érdemes keresnünk, hogy a világháború utáni légkörben a természettudósok morális elkötezettségüknek tartották, hogy hatékony üzeneteket küldjenek a világnak. A két kulcsszó: az entrópia, és ennek inverze: az információk által generált rend. Wiener meg volt gyõzõdve arról, hogy az univerzum egy zárt rendszer, ami a teljes kiegyenlítõdés felé halad, következésképpen egy elkerülhetetlenül a destrukció felé haladó világban élünk. Ezzel helyezte szembe az emberi méltóságot, azaz a kommunikációban testet öltõ értéket. (Õ maga ördögi mûként szemlélte az entrópiát, de Szent Ágostont követve az „ördögi" két típusát különböztette meg: a tökéletlenséget és a gonoszságot. Ez lényegesnek tûnt számára: létezik a természetes entrópia, az univerzum eredeti tökéletlensége, és a gonoszság mûveként az ember által okozott entrópia. A kommunikáció viszont alkalmas arra, hogy utóbbival szembeszálljon.) Wiener, mint minden utópista – ha hihetünk Gilles Lapoque Utópia és civilizáció címû mûvének (Paris, Alban Michel, 1990) –, feltételezi a jó és a rossz egyidejû szükséges jelenlétét. Univerzumában a rossz legyõzésének reménye élteti, s ebben az elsõ számú felelõs küzdõk éppen a tudósok. Így végül is megkérdõjelezi a termodinamika második tételének pesszimista értelmezését. A társadalom iránt érzett felelõsség nem más, mint az entrópia lokális visszaszorítása.) Breton kritikával szemléli, hogy az ideális termikus kölcsönhatás esetében fellépõ hõhalál elmélete közvetlen kapcsolatba lenne hozható a társadalmi entrópiával. Szerinte e társadalmi kiterjesztés abból fakad, hogy a matematikai törvények univerzális érvényességének elméletén nyugszanak. E fázisban Wiener is felteszi a klasszikus kérdéseket: mi az ember, mi a társadalom? Nagy a kísértés, hogy a kommunikáció mindent – a politikát, a nevelést, a morált és a jogot – átható fogalommá váljék. Ez az extrapoláció egy alapvetõ félelemre épül: az entrópikus dezorganizáció egyszerre fenyegeti az embert és a társadalmat. Wiener a háború utáni korban mégis egy reménykeltõ fogalmat keresett – amely válaszolt is a korszak reményt keresõ várakozására. Felfogása szerint a társadalom érthetõvé és átláthatóvá válik az abban keringõ üzenetek és az azokat közvetítõ eszközök elemzésével. E ponton a társadalomtudományok is mintegy felszólítódtak, hogy tárgyukat az információk által konstruált egységnek, s az azok körforgását lehetõvé tevõ „eszköznek" tekintsék. Wiener központi fogalma e tekintetben a szabályozás, illetve az önszabályozás. Ha a csatornák nyitottak, az információk szabadok – ha a politikai elhatározásokban profitálni lehet a tanulni is képes gépekbõl, akkor a társadalom mindenképpen jobb lesz, s a tudósok szerepe ebben meghatározó. (Vö. A. Turing gondolatával: átalakítani az érzelmeket számokká.) Wiener egészen odáig megy, hogy egy racionális anarchiát tételez ideálisnak, ahol majd a kommunikálásra alkalmas gépek hozzák a döntéseket, s ahol az Állam nélküli társadalmat a szabályok racionális módon igazgatják. Hatékonyan élni tehát annyit jelent, mint adekvát információkkal élni. Az új utópia formálódása – a kommunikáló társadalom ideája tehát válaszkísérlet egy, az 1942-es világból érkezõ kérdésre. Melyek eme utópia lényegi vonásai? Létrejön az ember új antropológiai definíciója: a Homo communicans – aki csak az információcserén keresztül, annak révén létezik, egy kommunikáló gépekkel átláthatóvá tett társadalomban. Ez válasz az embernek ama leértékelõdésére, amit Wiener is megélt éppen a háború idején. (Wiener önmagát természetesen nem utópistának, hanem felelõs tudósnak tartotta.) Wiener felfogásában az a közös minden utópiával, hogy valamit tenni akar az emberrel. Munkájából persze hiányzik az a mániákus igyekezet, hogy minden részletében leírja a jó élet részleteit, ezáltal véleménye – ha lehet – még radikálisabb. Az utópisták mind foglalkoztak az urbanizációval, a nagyvárosi léttel, mint az élet és az erkölcsök megszervezésének legalkalmasabb lehetõségével. Wiener a társadalmi kapcsolatok architektúrájával foglalkozik, azaz még mélyebbre hatol a társadalmi kötelékek elképzelésében. Az új társadalmi architektúra elõnyben részesíti az átláthatóságot – minden modernitás egyik kulcsszavát –, ami egy nagy üvegfalú házként képzeli el a modern társadalmat, ahol mindenki mindenrõl mindent tud/hat, legalábbis információt szerezhet. A Homo communicans, az „új ember" – nem egyszerûen emberi, hanem társadalmi lény, akit kommunikatív kapacitása határoz meg. Wiener az új egyenlõség képét is vizionálja: e felfogásban minden kommunikáló lénynek összehasonlítható antropológiai státusza van, feltéve, ha a komplexitásnak ugyanazon a fokán helyezkedik el. Az új emberiség tehát kommunikáló partnerekbõl áll. Eme ember közege a teljes egészében információból konstituálódó lét. Az ember egy közbülsõ állomás az információk folytonos cseréjében, már nem a világegyetem középpontja, hanem az egymást keresztezõ társadalmi kommunikációk közbülsõ állomása. Breton értelmezésében a Homo communicans belsõ nélküli lény, míg a „klasszikus ember" a belülrõl irányított ember. Az új ember kívülrõl irányított, nem egy cselekvésre, hanem a reagálásra reagál. Az új ember a külsõ információkhoz tapad, ezek elemzése elemi létszükséglete. Az emberrõl alkotott elképzelésekben a „belsõ" elnyomása, visszaszorítása a modernség kommunikációjának záróköve. Mindez társul a racionális gondolkodás apológiájával. A modern ember racionális lény, világos és átlátható. Gondolkodása az információk komplexitásának a becslése, kiszámítása, a gondolkodás törvényei pedig általános törvények, amelyek függetlenek az emberi produkció kontextusaitól. Ez a gondolat ölt testet az emberi képességeket meghaladó gondolkodó gépek elõállítása iránti vágyban is, ami egészen addig vezet, hogy a társadalmi folyamatok elemzésében a gondolkodó gép elõnyösebb, mint egy középszerû ember. Breton újra és újra felteszi a kérdést: milyen tényezõk készítették elõ a talajt a kommunikációközpontú új utópia eszméinek igen hatékony befogadására. A humanizmus erõtlensége, a modern barbárság tudományossága, a háborús sokk, az 1914 és 1945 közötti „harminc éves második háború" (Arno Mayer amerikai történész kifejezése) korszakában a nagy ideológiák diszkvalifikálódása, a gondolkodás és a cselekvés minden nagy rendszerét átjáró dinamikus egyensúlytalanító törekvések. Ez utóbbiakat Breton röviden az értékek összeomlásának nevezi, hozzátéve, hogy egyetlen társadalom sem nélkülözheti az „emberi normatív konstituálását". A morál elleni harc filozófiai és morális szinten már a 19. században elõkészített folyamat volt (egyik példájaként szerzõnk a szociáldarwinizmust, másikként a Nietzsche által konstruált ember képét hozza fel). A morál elleni harc következõ nagy korszaka a modern barbárság. Breton elemzése szerint ennek fõ jellemzõje, hogy a gyilkos purifikátor is egyben, a megtisztító, s a háború a tisztább és jobb társadalom irányába tett lépés, azaz a további háború elkerülése. E ponton Breton idézi Hegelt, aki szerint azt gondolni, hogy a háború egyszer és mindenkorra számûzhetõ, abszurd és mélyen immorális gondolat. A modern barbárság – szemben a közszemlére számító, önmagát a nyilvánossággal legitimáló klasszikus barbársággal, titokban zajlott, elrejtõzve, hallgatással körülvéve. A „titok" megszervezett, dezinformációs rendszereket mûködtet, a társadalmi kötelékek szétzúzása és magas fokú bürokratizálás kíséri, miközben törvényekbe és jogrendszerbe ágyazódik. A társadalom purifikálása a belsõ ellenségtõl megtisztított társadalom ideológiájában gyökerezik. Breton nagyívû értelmezésében a morál általános degradálódása éppen 1942-tõl a „civil", a civilitás fogalmának átértékelõdését is magával hozta. Milliók váltak a sztálini genocidum áldozatává, majd a városok légi bombázásának polgári áldozataivá. A jó társadalmak keresése a 17. század tipikus kérdése. A kettõs szakítás: az egyházzal és a történelemmel – majd egy új paradicsom konstruálása –, mint minden utópikus gondolat alapja, nagy múltra tekint vissza Platontól Thomas Moor-ig. Közös gondolatuk a történelemmel való szakítás – ahogyan John Dewey is mondja, kifejezve a történelemhez való új viszonyt: „egy amerikai történetfilozófusnak a jövõ, és nem a múlt filozófusának kell lennie." A 19. századtól folyamatos az utópiák, a nagy álmok variációnak létrehozása különbözõ variációkban: Proudhon, Fourier, Marx. Mindezen elemzés után Breton arra a következtetésre jut, hogy a kommunikáció poszt-traumatikus érték, ami egyrészt igen jól reagált a háború utáni állapotot jellemzõ érzékeny változásra, a szellemi és politikai üresség betöltésére, másrészt igen széles körben és igen gyorsan elterjeszthetõ választ adott, hiszen megszólítottjai egyaránt voltak a mérnökök, a technikusok, a humán értelmiségiek és a politikusok. Breton szerint Wiener elsöprõen sikeres válasza a következõ három tényezõt foglalta magában: 1. Az argumentálható terének kiszélesedését, azaz a tabu témák megszûnését. (G. Steiner megfogalmazásában a relativista gyõzedelmes antropológia, az átláthatóság, az intim szféra megszûnése, a média implicit éthosza, a kommunikáló partnerek körének kiszélesedése, s mindehhez az ajánlott új érték pragmatizmusa: a kommunikálj! A „Kommunikálj" üzenete keretértékként azt is sugallta, hogy a tartalom nem fontos, feltéve, ha kommunikálsz.) 2. Az utópia megújítása a nagy ideológiák bukásai után az „informatika forradalmával", az információs társadalom technológiai eszközeinek elterjedésével függött össze. A kommunikáció társadalma immár úgy tételezõdött, mint a változásokhoz gyorsan alkalmazkodni képes társadalom, a racionális anarchia pedig kettõs sikert könyvelhetett el: az individuum elismerését, mint sorsának abszolút kovácsát, és egy racionális és erõs társadalmi kötelék szükségességét – az állam nélkül. A kérdés megint ugyanaz: létrehoz-e egy jobb társadalmat a kommunikáció társadalma? A klasszikus utópiák rendszerében gondolkodva – igen. A gépekhez való hozzáférés egy kommunikatív „jobb-létet" biztosít, de talán inkább egy kevésbé rossz létrõl van szó. De a kommunikáció önmagában nem produkál információt, csak küzd az ellen, aki vagy ami akadályozza az információk szabad áramlását. 3. „A belsõ nélküli ember", az új ember víziója a válasz harmadik tényezõje. Az új ember, a Homo communicans – Breton szerint dekorporizált, testetlenített, racionális és átlátható. Az új ember védett a „másiktól" – nincs kötelezõ köteléke, nem is lehet kitéve rasszista ideológiáknak. Ez az ember tisztán szociális lény, majdhogynem Nietzsche emberfölötti emberének tökéletes ellenpéldája. Léte egy baleset utáni felébredéshez hasonlító poszt-traumatikus állapot. Breton végigkíséri azt a folyamatot, ahogyan az új érték ennyire mélyen behatol a társadalom szövetébe. Közvetítõi egyrészt intellektuális és kulturális természetûek, másrészt technológiai jellegûek, de az igazi elterjedés a használat útján való átitatódás. Breton megjegyzi, hogy még kevesen vállalkoztak az elterjedés pontos rekonstruálására. Az ideológia által vezérelt régi, és a kommunikáció által vezérelt mai társadalmak átmenete közti hiányzó láncszem szerinte a történelem, a történetiség tagadása. (Mintha annak, ami ma van, nem is lenne történetisége.) Úgy tûnik, mintha a technológiai lehetõségei határoznák meg a kommunikációt magát, pedig éppen fordítva van. Ebben a determinista magyarázatban Breton szerint nagyban ludas a már említett Marshall McLuhan, aki az egész emberi kultúrát az eszközök fejlõdésével írta le. A társadalmak és a történelem alakulásának ez a redukált és determinista képe azt sejteti, hogy elég egy mérnök, és máris megváltozik minden. Kétségtelen, mindeme új eszköz már a kérdésfeltevés, a probléma megformálásának módját is meghatározza. De vajon redukálható-e az ember egy eszközök által mozgatott marionett-figurára? Az elsõ számítógép, a televízióhoz hasonlóan 1945-ben készült, 1948-ban mûködött, elterjedésérõl csak az ’50-es évektõl lehet beszélni. A ’40-es években viszont már látjuk a hivatkozott dokumentumokban a folyamat teljes leírását. E szövegek már a mai modernitás régiségei. Igenis vissza kell idézni – állítja Breton – az elvesztett emlékezetet, és rekonstruálni azt az utat, ami a mai helyzethez vezetett. Breton megközelítésében a gépek az elmélet igazi trójai falovai, az eszközök, melyek használata implicit módon provokálja, hogy átitatódjon az általa hordozott értékkel. Az elsõ lépés gondolati, a második a használhatóság köre, a harmadik az eszköz magára hagyása és önálló cselekvése, azaz önmaga elterjesztése. A számítógép angyali és ördögi arcú „lény" egyszerre, egyrészt felhasználható a háborúban, (létrejötte), másrészt növeli a társadalom racionális irányíthatóságának lehetõségét. Egy informatizált világ – eltekintve a vírusoktól – ugyanis teljesen explicitté, átláthatóvá tehetõ. Az amerikai informatikus, aki a Római Klub által használt informatika felelõse – is ezt mondja: az emberi társadalmak túl bonyolultak ahhoz, hogy emberek által vezetettek lehessenek. Breton a nem kevésbé fontos intellektuális befolyás négy útját a következõkben ragadja meg: az elsõ lépés a kommunikáció fogalmának bevezetése számos interdiszciplináris tudományba, amelyek részlegesen ezáltal meg is újultak. A második a fogalmat problematizáló és közvetítõ ismeretterjesztõ irodalom, a harmadik a sci-fi, amely igen nagy befolyást gyakorolt, különösen a mûszaki értelmiség és a technikai beállítottságú ifjúság körében. Majd a negyedik a klasszikus intellektüelek: esszéisták, szociológusok, futurológusok – akik az új világ propagálóivá is váltak. (Mindazonáltal Wiener személyes hatását sem lehet alábecsülni.) Végül az ipar képviselõ is bekapcsolódtak – s új témák is kerültek: a new age és a hacker-ek, az informatika fanatikusai. Az egyik legjelentõsebb intellektuális hatásgyakorló az amerikai Al Gore, aki szerint az új kommunikációs módok nemcsak, hogy informálnak, hanem nevelnek, kiterjesztik a demokráciát, megvédik az életet, új munkahelyeket teremtenek. Megváltozatják azt a módot, ahogyan az emberek élnek, dolgoznak és kapcsolatot tartanak egymással. A nagy felfutás az 1960-as években volt: ahogyan Steven Job akkor javasolta: a demokrácia nem más, mint fejenként egy személyi számítógép. Aztán jött az információs sztráda – az Internet. Breton kritikájának lényegi eleme, hogy a kommunikáció fogalmát az a régi kísértés övezi, hogy végre univerzális kulcsfogalommá, azaz egy minden emberi-társadalmi tevékenységet magában foglaló központi magyarázó sémává lehet. A kommunikáció és technikái úgy tüntetik fel magukat, mint minden társadalmi diszfunkcionalitás leghatékonyabb megoldóját, szóljon a diskurzus az állampolgári létrõl, a nevelésrõl vagy a társadalmi egyenlõtlenségekrõl. Az információk szabad áramlása – a virtuális kollektivitás kizárólagos parancsa – felfokozott individualizmust eredményez: egy folytonosan kommunikáló, de keveset érintkezõ társadalom létét. Breton valóságos leltárt készít az új utópiát éltetõ várakozásokról, és egyúttal azok valóságos hatásáról. Fokozatosan aláásódik a szerzõi jog, az új „guruk" ténykedése révén a kommunikáció egyre jobban behatol a kognitív tudományokba, az információ értékként való felfogása azt a képzetet kelti, mintha a társadalom kizárólagos hivatása lenne önmaga folytonos információkkal történõ feltöltése. Az információ és az ismeret fogalma reflektálatlanul összemosódik az egyre általánosabbá váló mediatikus stílusban. A médiában – jegyzi meg Breton – az információ mindig a befogadóhoz méretezett: így rejtve maradnak a nem tudás zónái, s tág tere nyílik a gazdasági és ideológiai manipulációnak. (Breton hivatkozik az interjúk igen elterjedt mediatikus stílusúvá tett „átírási" gyakorlatára.) Az ismeretek és összefüggések vulgarizálódása egy megkomponált valóságképet eredményez, amit áthat a szórakoztatás: „Szórakozva tanulni – az évezredes álom végre megvalósul" – idézi Breton ironikusan Nicholas Negroponte kijelentését. (L Homme numérique). Az öröm és a kötelesség közötti fal leomlasztása a tanár tudásközvetítõ szerepét is brutálisan megváltoztatja: a tanár a navigátor szerepére korlátozódik, a tudás az információ fogalmára szûkül. Breton álláspontja szerint a nevelési-képzési folyamat nem egyszerûen tudásszerzés, hanem az a mód, ahogyan az alapvetõ kérdéseket feltesszük, ahogyan akarjuk a tudást. Az információkhoz való hozzájutás módjának szélesedése még nem segíti elõ automatikusan sem a tudásvágyat, sem a tudás felépülését. A tanárok elnyomásának fõ kifejezõdése, hogy navigátor-asszisztensekké lesznek – jóllehet mindaz, ami technikailag realizálható, még nem biztos, hogy egyben a nevelés forradalma is (révolution éducative). Breton a nyelvben megfigyelhetõ változásokra is reagál: egyrészt a kibertérben végzett cselekvések igésültek, a nyelv jelentõs mértékben metaforizálódik. A virtuális tér biciklistái örömmel jelentik, hogy a hagyományos tér és idõ zsarnoki uralmát felváltja a kibernetikus tér és idõ. A szókincs változására jellemzõ az új utópiát egészében átható jelenség: a természetes és a mesterséges összekeveredése: például olyan közösségi lények vagyunk, akik a hálózatban összekapcsolt agyakként, mint a számítógép gyermekei léteznek. Breton egyik jelentõs hatású diagnózisa, hogy a multimédiás szalon új individualistái a maguk tisztaságában lényegében nem érintkeznek másokkal, az új individualizmus nem elhanyagolható kapcsolatban áll az általános xenofóbiával. Az egyszemélyes háztartások életmintaként való gyors terjedése egy, a kommunikációra fogékony magányos társadalom képét mutatja, ahogyan éppen a kommunikáció nagy apostola, P. Watzlawick is megjegyezte: a megoldás sokkal rosszabb lesz, mint a probléma maga. Az intim lét a másikkal sokkal fenyegetõbbnek tûnik, mint az absztrakt és derealizált hálózati érintkezés. Példának erre a semmire sem kötelezõ, ugyanakkor a hyper-privát térbe behatoló pornográfiát hozza fel. Az új individualizmus újabb tünete: az ember a kommunikációtól áthatott, de az érintkezéstõl megfosztott társadalomban él. A kommunikáció magatartásbeli technikáinak instrumentalizálása lelki segítségnek tûnik, miközben végtelenül leegyszerûsítõ technikákat kínál fel bonyolult helyzetekben. Minden, ami nem írható le kommunikációs aktusként, az zajnak, rendezetlenségnek, patologikusnak minõsül. Az interaktivitás csapdáinak külön fejezetet szentel a szerzõ. Csapdaként annál fogva értelmezi, hogy egyrészt – úgymond – meg kell adni a hallgatónak az általa fogyasztott termék ellenõrzésének (átírásának, megszakításának stb.) hatalmát, miközben ez az érvelés passzívnak minõsíti például a hagyományos zenehallgatást, megszünteti a „mû" fogalmát. A digitális ember ideális hírforrása az „Én világom" címû lap, ami egyetlen példányban létezik, s a számítógépe adatbázisa elõtt ülõ fogyasztó hozza létre. A társas kapcsolatok – paradox módon – „széthangolódnak", s mindeme jelzések Breton olvasatában Bakunyin gondolatait visszhangozzák, aki szerint az egymással kommunikáló decentralizált szervezetek sokkal ellenállóbbak és sokkal több esélyük van a túlélésre és a fejlõdésre. Breton szerint ez – a korábban racionális anarchiának nevezett elgondolás – nem más, mint a civilizáció alappillérei elleni támadás. A kommunikációs konszenzusra épülõ pozitív társadalom Breton szerint igazi utópista gondolat. Azáltal ugyanis, hogy kiküszöbölhetõnek látja, diabolizálja a konfliktust. A konszenzus szisztematikus apológiája révén az új utópia egy olyan fejlõdést tételez, melybõl senkit sem zárnak ki. Breton javaslata a konfliktus szerzõdéses alapon, szerzõdéses rendszerben való kezelése (contractualisation du conflit). A konszenzus és a harmónia utópikus világa helyett a normák, a jog és a törvény elismerését tanácsolja. A könyv záró fejezete „A jövõjétõl megfosztott társadalom" címet viseli. Számára a jövõt nem tölti meg tartalommal a hypertechnologikus kommunikáció, a virtuális univerzum, a mesterséges értelem – azaz a szakemberek mediatizált jövõképe. A tartalmakban ugyanakkor nincs semmi új, semmi eredeti, semmi konstruktív. E tekintetben a futurológia igen szegényes. Kétségekkel teli jóslata egy kérdéssel és egy kijelentéssel ér véget: mi hitelesíti azt, hogy az új technológiák alapvetõen átalakítják az életünket? Ugyanakkor a kommunikáció egyedül maradt a gondolatok piacán. Más nincs. A folyamat elkezdõdött. (Breton, Philippe: L’utopie de la communication. – Le mythe du „village planétaire". La Découverte/Essais. Éditions la Découverte. Paris, 1995. 172. p.) Horváth Zsuzsanna Agyaglábakon álló kolosszus: a világméretû kommunikáció,www.neumann-haz.hu