Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. A tigrissültet ajánlom (Egy kicsit érzelmesre hangszerelve) Hankiss Elemér, www.találjuk-ki.hu, 2005. április 21. Miért is fosztanánk meg magunkat a nyárson sült fürjek mennyei ízének élvezetétõl? Ne fosszuk meg. Csak vegyük tudomásul, hogy az ember ragadozó lény. Elsõ történet Amerikaiak és nyugat-európaiak által szervezett elegáns konferencia Constanzában, a román tengerparton. Szociológusok, pszichológusok, politikusok, világmegváltók vitatkoznak korunk nagy problémáiról, az emberiség jövõjérõl, a szegény országok szegénységének okairól – arról, hogyan lehetne enyhíteni a szenvedést a világban. Érdekes elmefuttatások, nemes gondolatok, csupa jó szándék és felvilágosult emberség. A posztmodern kultúra legjaván nevelkedett, toleráns, nyitott, mindent megértõ nyugati értelmiség csillogása. Már-már meg vagyunk hatva önmagunktól. Majd a hét végén, szombaton, autóbuszba ülünk, és legurulunk a Duna-deltába, hogy megtekintsük egy hajdani római vár romjait. Romot alig találunk, fûben-gazban botorkálunk, nagy a meleg, majd egyre több szerencsétlen, csapzott, csontig soványodott kóbor kutya szegõdik mellénk. Keringenek a tudós hölgyek s urak körül, és könyörögnek valami ennivalóért. A tudós hölgyek és urak ügyet sem vetnek rájuk. A fû benõtte romok között botladozik egy begyulladt tõgyû anyakutya (kölykeit nyilván agyonverték), és a szó szoros értelmében nem vonítva, hanem már-már emberi hangon fuldokolva-zokogva kéri, hogy segítsünk rajta. A hölgyek és urak tovább vitatkoznak a római kultúra még romjaiban is különös szépségérõl, érdekes formáiról, humanista jellegérõl. Majd visszatérve az autóbuszhoz, padokra ülnek, elõkerül az elemózsiás kosár, elkezdõdik a szendvicsek jóízû majszolása (ámbár egy-két órával a bõséges ebéd után aligha lehet igazán éhes valaki). A kutyák körbeállják õket, lihegnek, nyüszítenek, sírnak. Egyik-másik tudós idegesen hárítja el õket. A többiek nyugodtan falatoznak. Tovább beszélgetnek az emberiség nagy kérdéseirõl. Mintha ott se lenne körülöttük a halálra éhezett négylábú sereglet. Majd a maradékot szép rendben, pedánsan becsomagolják, berakják a kosárba. Mi nem pazarolunk, óvjuk a Föld erõforrásait. Felszállnak az autóbuszra. A luxusautóbusz elporzik a nádasok között vezetõ dûlõúton. Megy vissza a civilizált világba. Egy-két kutyának még van annyi ereje, hogy néhány lépést utána fusson a poros úton. Aztán megtorpan, megfordul, és visszanéz a nádasba. A semmibe. Az ember legjobb barátja. Második történet Televíziós mûsor. Tavasz van, vasárnap délelõtt. Kisvárosi, falusi udvar, takaros ház, takaros kert, takaros család, nagypapa, nagymama, papa, mama, gyerekek, virágzó bokrok, fák, smaragdzöld gyep. A gyerekek boldogan játszanak egy kis fehér báránnyal. A nyakában rózsaszín szalag és egy kis csengettyû. Hancúroznak, szaladgálnak, ölelgetik a játékot láthatólag élvezõ, csetlõ-botló kis állatot. Mindenki nevet, boldog, a bárány is vidáman béget. Snitt. Kijön az apa a házból egy nagy késsel és, nyissz, elvágja a bárány torkát. A vérét a család érdeklõdésétõl kísérve egy kékszegélyû fehér zománctálba csorgatja, aztán õt magát megnyúzza, elõkerül a kondér, alá tûz, feldarabolják a vékonyka kis combokat, mellkast, hátat, de még a füleket is, már rotyog a finom báránygulyás. Majd elõkerül a piros-fehér kockás, takaros abrosz, a tányérok, kanalak, az asztal köré ülnek a takaros felnõttek és a takaros gyerekek, és nagy boldogan trécselve jóízûen kanalazzák a gulyáslevest. Nincs ezzel semmi baj. Így csinálják ezt mindenhol Európában és a világon. Vagy még kegyetlenebbül, még barbárabban, még cinikusabban, még bambábban. Csak egyvalamit szeretnék javasolni: Ne szeressék, ne ölelgessék, ne becézgessék azokat a nyulakat, bárányokat, malacokat, kiskacsákat, akiket aztán hipp-hopp nyársra húznak, megsütnek és megesznek. Ezt kedvenceik méltán zokon vehetik. És nyelvészetileg is zavaros a dolog, mert mást jelent a „szeretem” szó, ha azt mondom, hogy szeretem ezt a kedves, szép, ártatlan kis bárányt, és az, ha azt mondom, hogy: szeretem a báránygulyást. Igaz, van egy mondás, amelyben e két jelentés egybecseng: „Úgy szeretem, majd megeszem”. Néhány nem-szelíd megjegyzés Aligha férhet kétség ahhoz, hogy az ember a legvérengzõbb ragadozó. Valószínûnek tartom, hogy egyetlen faj vagy fajta sem ölt meg annyi élõlényt (talán bizonyos baktériumok kivételével), mint a Homo sapiens, vagy nevezzük inkább így: Homo brutalis. Köztudomású, hogy a ragadozók általában nem irtják ki azokat a fajokat, amelyeknek a húsából élnek. És viszonylag ritkán gyilkolják meg saját fajtájuk-belieket. Az ember fajok ezreit, ha nem tízezreit irtotta már eddig is ki. Egyetlen ház felépítése a telken élõ állatok tucatjait, százait öli meg, fullasztja betontenger alá. A földek felszántása állatok ezreit, százezreit forgatja ki fészkébõl, hasítja ketté, tapossa agyon, halasztja éhen. Persze tudom: az ember fontosabb, meg kell élnie, szükség van a kenyérre, és nincs szükség a sok kis pocokra. Nem ehetõk. Gondolt-e már valaki is arra, hogy élete során hány tehenet-marhát taglóztak le, hány csirke, kacsa, malac, disznó, birka, szopós bárány nyakát vágták már el azért, hogy ö jóllakhasson? És az áldozatok közül hány szenvedett egész életében – ketrecbe zárva, ahol moccanni sem tudott, a lába megbénult, ahol a napot sohasem látta –, hogy meglegyen az ember vasárnapi ebédje, sonkás zsemléje, pörköltje? És hány szenvedett a jeges hidegben vagy a fullasztó melegben akár napokon át étlen-szomjan, taposva egymást, amíg eljutott a vágóhídra, ahol, ha szerencséje volt, viszonylag gyorsan megölték? Meg lehet becsülni a mennyiségeket. Ha csak szárnyasokban számolunk, azt mondhatjuk, egy átlagfelnõtt két hét alatt minden bizonnyal megeszik egy csirkét vagy kacsát, sütve, fõzve, rántva, megdarálva… Ez mondjuk ötven év alatt körülbelül 1300 csirke és kacsa. Nem is olyan sok. Ha sertéshúsban számolunk, negyven-ötven év alatt mindössze negyven-ötven disznó kerül az ember számlájára vagy gyomrába. Persze ehhez még hozzá kell adni néhány bárányt és borjút, akiket az anyjuk mellõl szakítottak el és raktak teherautóra, mielõtt a világból még valamit is láthattak, egy mezõ füvébe beleharaphattak volna. De ne legyünk szentimentálisak. Az embernek élnie kell; vagy õ él, vagy az állat. S akkor már inkább…– s ilyenkor jönnek az ember magasabbrendûségérõl szóló érvek (és kérdõjelek). Kérdés azonban, hogy valóban szüksége van-e az embernek az élõlények húsára? Vannak, akik azt mondják, köztük kiváló orvosok, hogy az emberi faj mindenevõ (a fogazata is bizonyítja ezt), és így feltétlenül szüksége van a húsra. Mások ezzel szemben – s köztük kiváló tudósok – azt állítják, hogy a megfelelõen összeállított vegetáriánus étrend tökéletesen egészséges életet biztosít bárkinek. Sõt, egészségesebb. Arról nem is szólva, hogy a növényekben lévõ életfontosságú energia 69-70 százaléka elvész, miközben hússá alakul át. Nem tudom, kinek van igaza. Persze fölmerül a kérdés is, hogy ugyan már miért is fosztanánk meg magunkat a gulyásleves, a töltött káposzta, pontypaprikás, nyárson sült fürjek mennyei ízének élvezetétõl. – Ne fosszuk meg. Csak vegyük tudomásul, csak fogadjuk el, hogy az ember ragadozó lény. És a nagyszerû emberi kultúra vérrel áztatott (persze nemcsak az állatok vérével áztatott) kultúra. Gondoljunk csak arra a néhány millió vagy tízmillió bárányra, akiknek húsvétkor vagy mondjuk a nagy mekkai zarándoklatokkor szent meggyõzõdésbõl vágják el a torkát. Ámbár nem egészen értem, hogy az emberek miért gondolják azt, hogy önmaguk helyett teljességgel ártatlan állatokat feláldozva megszabadulhatnak bûneiktõl. Ennél cinikusabb s otrombább hiedelem aligha van a világban. (Az ember bûneitõl legfeljebb csak önmagát feláldozva szabadulhatna meg. De jobb, ha inkább mindent elkövet annak érdekében, hogy jóvátegye bûneit, és enyhítse a kárt és szenvedést, amit okozott.) De ha már a kultúráról beszélünk, vajon tényleg kár-e azokért a kacsákért, fácánokért, szarvasokért, ökrökért, akiket nyársra húztak, vagy azokért a rákokért, akiket élve a forrásban lévõ vízbe dobtak, majd mondjuk Goethe asztalára feltálaltak, és így lehetõségük nyílt arra, hogy egy örökszép vers egy sorává, vagy mondjuk a Faust egy érdekes sorává, ritmusává lényegüljenek, szellemüljenek át? Ha valóban szorult valami igazságérzet az emberbe (és ez feltételezhetõ), akkor be lehetne vezetni egy méltányos szabályozást az állatok és emberek kapcsolatrendszerébe. Például azt, hogy mindenki megölheti és megeheti azt az állatot, amelyet szabad kézzel kapott el, vagy egy maga készítette nyíllal, dárdával terített le, elvágta a nyakát, megnyúzta, nyársra húzta és megsütötte. Különösen a farkas- vagy a tigrissültet ajánlanám a figyelmébe. Hankiss Elemér A tigrissültet ajánlom (Egy kicsit érzelmesre hangszerelve), www.találjuk-ki.hu, 2005. április 21.