|
Hajónapló
A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekből, elemzésekből válogatunk.
Barbárok vagyunk
|
Hankiss Elemér, Találjuk ki Közép-Európát?, 2005. október 25. Október
10-én este a közszolgálati televízió műsorvezetője szó nélkül hagyta
azokat a többször levetített jeleneteket, amelyek során fertőzés elleni
védőöltözetben lévő emberek élve gyömöszöltek be kacsákat kukákba.
Október 10-e óta a közszolgálati televízió hírműsora szinte minden nap
levetített jeleneteket, amelyek során fertőzés elleni védőöltözetben
lévő emberek élve gyömöszölnek be hápogó kacsákat, sikoltozó tyúkokat,
futkározó kiscsibéket, még az utolsó pillanatban is kackiás kakasokat
műanyag zsákokba, a zsákok száját bekötik, a zsákokat teherautókba és
dömperekbe dobálják, majd mély gödrökbe zúdítják le, és meszet öntenek
rájuk vagy meggyújtják őket (és feltehetőleg rájuk dózerolják a földet,
de ezt már nem láttuk). A néző csak találgathatja – ha
egyáltalában érdekli a dolog –, hogy vajon már a műanyag zsákokban
agyonnyomják egymást az állatok? Vagy megfulladnak, a teherautón törnek
össze a csontjaik, elevenen égnek el, vagy talán elevenen temetik el
őket? A döbbenetet még fokozza az, hogy a műsorvezetők szóra sem
méltatják mindezt. Higgadtan, közönyösen tovább darálják az ennél – úgy
látszik – fontosabb híreket. Nincs ebben semmi meglepő. Mert
ugyan ki törődne néhány tízezer vagy százezer kacsa-liba-csirke halálra
kínzásával, amikor az emberek, az Emberiség megmentéséről van szó. És
annak bemutatásáról, hogy lám, milyen felelősségteljesen dolgoznak a
szakemberek: ha kell, gondolkodás nélkül s kíméletlenül kiirtanak
minden élőlényt. Azt szinte kár is megemlíteni, hogy az így
megkínzott és megölt állatok 99 vagy 100 százaléka minden valószínűség
szerint egészséges volt, s csak azért kellett megölni őket, mert ez
volt a legolcsóbb megoldás. Civilizáltabb országokban,
Lengyelországban, vagy mondjuk Ausztriában, első ijedtségükben nem
temettek el élve tízezernyi állatot, hanem elrendelték, hogy minden
gazda tartsa zárt helyen őket. Hátha meg lehet őket kímélni, ami
mindenekelőtt nekik volna jó (egy darabig, amíg a fentieknél talán
valamivel humánusabb vágóhídra nem kerülnek), de jó volna a gazdáknak
meg az országnak is. Amúgy nincs a történtekben semmi
meglepő. Hiszen mi, emberek, mindig is kiirtottunk minden élőlényt,
amely az utunkba került, amelytől féltünk, vagy amelynek a halálából
hasznot húzhattunk. Csak mindez régen történt; vagy tőlünk távol; vagy
nem tudtunk róla; vagy könnyítettünk lelkiismeretünkön egy kicsit
azzal, hogy ejtettünk egy könnyet a lebunkózott fókakölykökért; vagy
azt mondtuk vállvonogatva, hogy ilyen a világ; a természet törvényeit
és a „táplálékláncot” emlegettük, amelyben a nagyobb hal megeszi a
kisebbet, s az ember – szerencsére – képes megenni még a legnagyobb
halat is. És végső fokon megnyugtattuk lelkiismeretünket azzal (ha
netalántán csengetett), hogy végtére is az ember a legmagasabb rendű
faj, főemlős a főemlősök között, mert neki bizony van, az állatoknak
meg nincs értelmük vagy halhatatlan lelkük; vagy valami hasonló. Meg
nem is halnak meg, csak megdöglenek. Mi csak tudjuk. Igaz,
nem jó ilyen közelről látni a szenvedésüket. Mert bár lehet, hogy nem
részesei az értelem vagy a lélek kiváltságának, de hogy ugyanúgy
szenvednek, mint mi, az aligha lehet kétséges. Döbbenetesek
azok a képek is, amelyek azt mutatják, ahogy a szkafanderes sintérek az
udvaron kapirgáló tyúkokat hajkurásszák, vagy hármasával-négyesével
tépik ki őket az ólakból – miközben gazdájuk tehetetlenül nézi
kedvenceinek, létfenntartóinak elpusztítását. Esett-e egyetlen szó is
arról, hogy mi lesz azokkal a szegény parasztemberekkel, akiknek a
megélhetést, a tél átvészelését, vagy egy kicsit jobb életet
jelentettek ezek az állatok? Kártalanítja őket valaki? Feltehetőleg. De
ugyan már ki törődik az ő sorsukkal, itt, nálunk, a városi emberek
világában, ahol már csak feldarabolva s fagyasztva találkozunk
kacsával, tyúkkal, libával? S különben is, mi civilizált és
finnyás emberek vagyunk, csak filézve vagy darálva esszük meg az
állatokat. Csirkeszárnyat, -combot látni se akarunk, mert a végén még
arra emlékeztetnének, hogy élőlények lábát, szívét, nyakát ropogtatjuk.
Isten mentsen minket ilyen barbár durvaságtól. Hankiss Elemér Barbárok vagyunk, Találjuk ki Közép-Európát?, 2005. október 25.
|
|
|