Kánaán és a farkasok
Néhány évvel ezelõtt találtam egy színes metszetet. A 18. század elején készült, Tirolban. Az akkoriban gyakori nemzetkarakterológiák egyike volt. A felsõ sávban egymás mellett sorakoznak az akkori Európa jelentõs népeinek képviselõi, nemzeti viseletükben. Ott vannak, szép sorrendben, a spanyolok, a franciák, az olaszok, a németek, az angolok, a polákok, a magyarok, a muszkák, a törökök és mások. Baloldalt az országok adottságaira és népeik jellegzetes tulajdonságaira vonatkozó kérdések sorakoznak, s minden nemzet alá be vannak írva a válaszok. Tanulságos panoráma, még akkor is, ha az akkori tiroliak ítéletét és elõítéleteit tükrözi.

Arra a kérdésre például, hogy miben voltak gazdagok e különbözõ nemzetek, a spanyolok földjérõl azt olvassuk, hogy „termékeny”, a franciákról azt, hogy „gondosan megmûvelt”, a németekérõl azt, hogy „jó”, a lengyelekérõl, hogy „erdõs”. A pálmát azonban a magyarok viszik el; az õ földjükrõl az áll a táblában, hogy: „termékeny és gazdag.” S hogy mibõl van fölöslegük? A spanyoloknak „gyümölcsökbõl”, a franciáknak „árucikkekbõl”, a németeknek „gabonából”, az angoloknak „legelõkbõl”. Az elsõk azonban megint a magyarok: nekik bõséggel van „mindenbõl”.

Amikor azonban a népek erkölcsi s más tulajdonságaira kerül a sor, a sorrend megfordul. Azt olvassuk, hogy a spanyolok „okosak”, „nagyvonalúak”, „tiszteletreméltóak”, „gõgösek”. A franciák „könnyelmûek”, „kedvesek”, „mûveltek”, „fondorlatosak”. A németek „nyíltszívûek”, „jók”, „ájtatosak” és „mindenhez értenek”. Az angolok „nyájasak”, „nõiesek” és a „világi ügyekben járatosak”. A magyarok viszont: „hûtlenek”, „a lehetõ legkegyetlenebbek”, „árulók”, „vérszomjasak”, „lázongók” – vagyis a lehetõ legrosszabbak és leggonoszabbak.

Nem hízelgõk ránk nézve az állathasonlatok sem. A spanyolok olyanok, mint az „elefántok”, a franciák, mint a „rókák”, a németek, mint az „oroszlánok”, az angolok, mint a „lovak”, a lengyelek, mint a „medvék”, mi magyarok viszont: „farkasok” vagyunk. Nem kedvezõ az sem, amit a jellemzõ idõtöltésekrõl olvashatunk. A spanyolok legszívesebben „játékkal” töltik idejüket, a franciák „szemfényvesztéssel”, az olaszok „fecsegéssel”, a németek „ivászattal”, az angolok „munkával”, mi magyarok pedig: „henyéléssel”. S végül is hogyan s hol halunk majd meg? A spanyolok „ágyban” halnak meg, a franciák „háborúban”, az olaszok „kolostorban”, a polákok „az istállóban”, a németek belefulladnak „a borba”, az angolok „a vízbe”, a muszkák „a hóba”. És mi? Mi belepusztulunk a folytonos viszálykodásba, „vagdalkozásba”.

Végül is tehát az a kép rajzolódik ki Magyarországról, hogy Európa legtermékenyebb országa, tejjel-mézzel folyó Kánaán, ámde lakosai gonoszak, álnokak, izgágák, vérszomjas farkasok. És: henyélnek. Nem érdemlik meg jó sorsukat.

Hogy miért vagyunk épp mi a leggyûlöletesebb fajzat, az érthetõ a kuruc-labanc harcok évtizedei után. Az azonban már figyelemreméltó, hogy akkoriban még a németek álltak a legiszákosabb nemzet hírében, az angolokat pedig már akkor, az ipari forradalom korai évtizedekben is dolgos népként emlegették a messzi Tirolban. Minket meg mihaszna, henye nációként.

Az idõk változnak. Ma már nem a németek kocsmáznak a legtöbbet, mi pedig nem vagyunk Kánaán, és a henyélésre se jut már idõnk a túlélésért folyó mai küzdelemben. De azért a rólunk festett akkori torzkép elgondolkoztató. Mert képünkkel és önképünkkel azóta is komoly bajok vannak. Manapság is gyakran torzképünket rajzolják sokfelé a világban, és torz képünk van magunkról nekünk magunknak is. Már szinte bele se merünk nézni a tükörbe, és eltakarjuk arcunkat akkor is, ha mások tekintenek ránk. Nem vagyunk egyedül ezzel a bajjal.

Csillagsávos lobogók
Még a legnagyobb és legsikeresebb nemzetek is küszködnek önmagukkal. Önnön bizonytalanságaikkal és bizonyosságaikkal, sikereikkel és kudarcaikkal, vágyaikkal és szorongásaikkal. Amerika a világ leghatalmasabb országa, de lakóinak azért nap mint nap szükségük van öntudatuk megerõsítésére. Szombatonként-vasárnaponként milliók szorongatják az amerikai zászlócskákat a futballstadionokban, de lengenek a csillagsávos lobogók úton-útfélen, házakon és középületeken, iskolákban és vásárlóközpontokban, mindenütt, olyan sokaságban, hogy ha nálunk elõfordulna ilyesmi, a fél világ nacionalizmust kiáltana. Clinton hetente kétszer elmondja, televízióban és mindenütt, hogy Amerika a világ legnagyobb és legnagyszerûbb nemzete. Az iraki diadalt a világot fenyegetõ õsgonosz szentgyörgyi legyõzésévé mitizálták politikusok és médiumok... És így tovább. Másfelõl viszont igaz az is, hogy a vietnami kudarc évtizedekig gyötörte õket, és a színesbõrû gettók jelenléte még ma is üszkösödõ seb a társadalmi tudatban.

Vagy a németek. Van mire büszkének lenniük. Van mire építeni öntudatukat. A Dürerek és Boschok, Goethék és Thomas Mannok, Beethovenek és Mozartok életmûvére, Max Planckokra és Heisenbergekre, a Mercedes Benzre és a német márkára – és mégis kétségbeesnek, összeomlanak, ha nemzeti válogatottjuk kikap vasárnap (hogy múltjuk sötét szakadékaira ne is utaljak).

És mi? Hogy állunk mi? Rosszul. Velünk baj van. Nem érezzük magunkat jól a bõrünkben. Nem hiszünk önmagunkban. Nem hiszünk az országban. Megzavarodott történeti tudatunk. Összekuszálódott jövõképünk. Nem leljük honunkat a hazában. Nem találjuk helyünket a világban. Nem vagyunk jó formában.

Hol lehet a hiba? A tükör a torz? Vagy mi torzultunk el ilyen ijesztõen? Úgy vélem, torz a tükör is, de eltorzultunk mi is. S ráadásul még nyomorúságunkban rosszabbnak látjuk, és kifele is rosszabbnak mutatjuk magunkat, mint amilyenek vagyunk. Ezzel még fokozzuk a bajt.

Egy olyan társadalomnak, amelynek ennyire megrendült a hite önmagában, ennyire kedvét vesztette, ennyire torz és sérült az önképe, annak még a lehetségesnél is rosszabbak az esélyei arra, hogy kiláboljon egy adott rossz, vagy nem különösebben jó helyzetbõl.

Persze mind a rólunk alkotott kép, mind önképünk javulni fog magától is, ha gazdasági és társadalmi állapotaink rendezõdnek. De e két tényezõ összefügg: az önkép esetleges javulása, az önbecsülés erõsödése, az önmagunkba vetett hit visszanyerése egyik elõfeltétele lehet a sikeres gazdasági kibontakozásnak.

Fontos volna tehát végiggondolnunk azt, hogy hogyan keveredhetnénk ki ebbõl a kátyúból. Mik azok az értékek, amelyekre fölépülhetne önnön értékességünk tudata? Hol vannak azok a kiválóságok és teljesítmények, hol vannak azok a szerepek, amelyek helyet és szerepet biztosítanának nekünk a világban? Letisztult történeti tudattal, higgadt önérzettel, határozott jövõképpel, megtalálva igazi szerepünket „hegyeket mozgathatnánk meg”. Vagy legalábbis esélyeink a sikerre jelentõsen javulnának.

Lássuk lehetséges és lehetetlen szerepeinket. Néhányat azok közül, amelyekkel történetünk évszázadai során kísérletezgettünk. És néhányat azok közül, amelyekkel az elkövetkezõ években, évtizedekben próbálkozhatunk.

A múlt szerepei
Mielõtt belevágnánk a dologba, szólnom kell néhány szót a „szerep” fogalmáról. Szerepen nem azt értem ebben a tanulmányban, hogy valami, ami nem igazi. Itt vagyok én, az igazi lényemmel, s ott a szerep, ami csak szerep, csak játék, csak tettetés. Ahogy az egyént, úgy egy társadalmat vagy országot is azok a szerepek alakítják, formálják, amelyeket története folyamán eljátszott és eljátszik. Szerepeink lényünk leglényegévé válnak.

A szerepek voltaképpen stratégiák, amelyekkel el akarjuk érni céljainkat. Illetve magatartásformák, amelyekben a világ elõtt meg akarunk mutatkozni. Gondosan kell megválasztanunk õket, mert a választással jelenünket és jövõnket formáljuk. A szerepek mozgósíthatják erõinket, de meg is béníthatnak minket. Gazdagíthatnak és szegényíthetnek. Erõsíthetnek és korrumpálhatnak. Jövõnket építhetik és zsákutcába futtathatnak. Segíthetik és akadályozhatják azt, hogy megtaláljuk helyünket a most kialakuló világban.

S most jöjjenek a szerepek.

Vitéz katonák
Vitéz katonák voltak õseink: évszázadokon át fontos eleme volt ez a nemzeti, vagy legalábbis nemesi öntudatnak, felvállalt szerepünknek és kifelé sugárzott „országimázsunknak”. Nem véletlenül.

890 és 960 között óriási csattanással és ajtóstul estünk be Európába. Azt is mondhatnám, hogy történetünk legsikeresebb reklám- vagy PR-kampányai voltak azok a bizonyos hajdani kalandozások. Mert egycsapásra ha nem is népszerûvé, de legalábbis ismertté tettek minket Európában. Azt is mondhatnám, hogy soha nem voltunk annyira ismertek és annyira bent Európában, mint akkor. Azóta se foglalnak minket imáikba – mint ördögöket vagy angyalokat – a milánói, frankfurti vagy párizsi anyák. Az akkori NATO-nak, a nyugat-európai hadaknak csaknem 100 évébe tellett, hogy az orrunkra koppintsanak (pontosabban, hogy levágják a fülünket), és évszázadokra visszaszorítsanak minket a keleti végekre és a feledésbe. (Csaknem pontosan ezer évet kellett várnunk, hogy – 1956-ban – újra ekkorát csattanjunk, és további negyvenhárom évet, ha jól számolom, hogy füllevágás helyett befogadjanak az újabb keletû NATO-ba.)

Azóta se voltak ilyen világraszóló katonai sikereink. Legendás huszárainknak csak vitézkötéses egyenruhája jutott el Európába, Simonyi óbester berlini villámhadjáratáról lassanként már mi is megfeledkezünk, s ma már katonai vitézségünkbõl legfeljebb egy-egy szlavóniai vagy boszniai híd építésére telik. Nem is lenne ez baj, ha más, békésebb területeken sikeresen vitézkednénk.

Szabadsághõsök, forradalmárok
Fontos szerep volt ez is. A lengyelekkel együtt meghatározó vonás volt ez országunk arculatán. Önképünkben is, kifelé fordított ábrázatunkon is. Rákóczi híre Párizsban is visszhangzott (igaz, jobbára csak ott), a szabadságharc fényei rövid ideig még bevilágították a már újra csendes és sötét Európát. 1956-ban azután újra szabadsághõsökként robbantunk be a világ tudatába.

Erre a képre és 1956 emlékére még ma is építhetünk. Elsõsorban kint, Nyugaton, mert az egyébként nagyon is feledékeny világ ötvenhatot még nem felejtette el egészen. Itthon viszont az elmúlt évek politikai gyûlölködéseinek viharában ötvenhat emléke is megzavarodott, nem nõttön-nõtt, hanem elhomályosodott tiszta fénye. Igaz, annak idején 1848 képe is megzavarodott egy-két évtizedre, és 1956 emléke is kitisztulhat még s fontos elemévé válhat majd egy higgadt és méltóságteljes nemzeti tudatnak.

Nyugat védõbástyája
Kedvenc szerepünk, kedvenc mítoszunk volt évszázadokon át. IV. Béla óta próbáljuk eladni magunkat mint a Nyugat védõbástyáját – akárcsak a lengyelek, litvánok, szlovákok, románok, sõt idõnként még az oroszok is –, sikertelenül. IV. Bélát cserbenhagyták, a mohácsi bukás nem jött rosszul nyugati szomszédainknak, évszázadokon át használtak minket, ha nem is bástyának, de gyepûnek. Kállaiék 1943-44-s bástya-kísérletét a Nyugat nem vette komolyan.

Igaz, voltak nagy és sikeres pillanatai is ennek a bástya-szerepnek. Mindenekelõtt a nándorfehérvári gyõzelem (de vajon tudja-e még valaki Európában, hogy miért szólnak délben a harangok?). 1956-nak is volt ilyen felhangja. És az 1989-es határmegnyitás is e dicsõ pillanatok közé tartozik, de ami hasznot kipréselhettünk belõle, azt már, azt hiszem, kipréseltük.

Ma már nincs mit kezdeni ezzel a stratégiával. Pillanatnyilag nincs ki vagy mi, aki ellen meg kellene védeni a Nyugatot, inkább mi szeretnénk, ha a Nyugat megvédene minket. Hogy ki vagy mi ellen, arról a nyílt titokról mindannyian szemérmesen hallgatunk. Ámbár az európai uniós csatlakozási tárgyalások során újra felmerült a bástya-motívum. Érvként, hogy a keleti-déli világból Európa felé törtetõ szegénység áradatával szemben – immár elektronizált – bástyaként védenénk meg az Uniót, csak engedjetek be már mielõbb, mielõtt elsüllyedünk mi is a szegénység e tengerében!

Az államalkotó nemzet
Évszázadokig volt ez a szerep országhatáraink igazolásának, nemeseink s utódaik elõjogainak egyik fontos eszköze. Az egyetlen államalkotásra képes nemzet vagyunk a térségben: még a harmincas-negyvenes években is ezt tanították az iskolákban. Szent István, az Anjou-k, Mátyás, Deákék: valóban államalkotók voltak. De végre már meg kellene hallanunk és értenünk, hogy a körülöttünk élõ népek inkább államrombolóknak – vagy Nyugat felõl nézve izgága rebelliseknek – tartottak minket. Árpádék döntötték végsõ romlásba, úgymond, a Nagy Morva Birodalmat. Mi hasítottuk szét az északi s déli szlávságot. Elpusztítottuk a román élõ-fejedelemségeket – ha voltak ilyenek. És a kisnépek rabtartóivá lettünk. Ez utóbbi bélyeget máig sem sikerült lemosnunk magunkról, amikor már csaknem egy évszázada atyánkfiain verik le a tényleges és vélt sérelmeket az új államalkotók.

Jó lett volna, fontos lett volna 1989-ben váltani. És azt mondani, például, hogy most már inkább Közép-Európa megalkotásában vállalunk szerepet. Nem vezetõ szerepet, mert ez csak olaj lenne a tûzre. Szerepet. De ehhez sok jó gondolatra, bátor kezdeményezésre és bölcsességre lett volna, lenne szükség. (A vezetõ szereppel kapcsolatos közelmúltbeli sajtóhírek nem hiszem, hogy jót tesznek az ügynek.)

Egy nagy ország polgárai
A hajdani Nagy Magyarország utáni nosztalgia még mindig része nemzeti önképünknek. Valahol mélyen, sokak szívében. Nem is mint megvalósítható vágy, hanem jó érzéssel, öntudattal eltöltõ keserédes emlék. Igen, hajdanában, egy-két évig valóban három tenger mosta birodalmunk partjait. Ma az egyetlenke magyar tenger mossa három megyénk partvédelmeit. Bécsnek büszke vára valóban nyögte Mátyás bús hadát, egy-két hétig-hónapig (nem tudom pontosan, meddig), s mi nyögtük Bécs csillogó hatalmát két-három századig. 1867 és 1914 között valóban egy nagy birodalom részesei s társbirtokosai voltunk. Trianon után aztán egyszeriben kis országgá zsugorodtunk. Ma már esélyünk sincs arra, hogy újra nagyhatalommá váljunk (katonai, politikai, gazdasági értelemben), de még hetven év elteltével sem igazán találtuk bele magunkat a kis ország szerepébe.

Egyfelõl fejetlenül szaladgáltunk védelemért és támogatásért különféle nagyhatalmakhoz. Az olaszokkal kezdtük, a németekkel folytattuk, az oroszok maguktól jöttek, de közben vártuk az amerikai arkangyalok seregét, 1989–90-ben a németek lábainál hevertünk, most idegesen dörömbölünk a gazdag Európai Unió kapuján.

Nem mondom, hogy ez utóbbi stratégiának van igazi alternatívája. De úgy vélem, hogy sokkal több energiát kellett volna s kellene arra fordítani, hogy kis országként is igazán értékesek legyünk a világ számára. S több gondolatot és erõt kellett volna arra is fordítanunk, hogy keressük az együttmûködés és a szövetség lehetõségeit Európa más kis országaival. Miért nem próbálkozunk az európai (és nem csak a kelet-európai) kis országok együttmûködésének szószólói szerepével? Képtelenség volna?

Mártírszerep
Kedvenc, és leghaszontalanabb szerepünk a 16. század óta. Rajtunk tatár, török járt, Rákóczi híres jelmondata sebektõl vérzõ mártírként aposztrofálja a magyar nemzetet, az 1920-as és 30-as években plakátok, képeslapok sokasága ábrázolta az országot keresztre feszített Krisztusként, vadállatok tépte mártírként, és az ötvenes-hatvanas-hetvenes években is sokan éltük meg nemzeti sorsunkat mártírsorsként.

Vannak, akik még mindig próbálkoznak. Panaszkodnak fûnek-fának a világban, és csodálkozunk, hogy senki a füle botját se mozgatja. Sokat ártunk magunknak ezzel az avítt szereppel. A mártíromságnak nincs ma már piaci értéke. Manapság nem a mártíroknak, hanem a gyõzteseknek áll a világ. A panaszkodás életveszélyes. Problémából a probléma megoldásává kell válnunk – ahogy az amerikaiak mondanák –, és akkor majd érdeklõdéssel fordulnak felénk.

Kultúrnemzet
Minden európai nemzet annak tartja magát. Méltán, mert minden nemzet briliáns teljesítményekkel dicsekedhet e téren. A mi teljesítményeink is kiemelkedõk, büszkék lehetünk rájuk. De nem föltétlen jobbak – vagy rosszabbak –, mint más nemzeteké, például a szomszéd népeké, akikkel folyton-folyvást vetélkedünk. Liszt és Bartók nagyszerû zenész volt, de az volt Chopin és Dvoøák is. Munkácsy és Csontváry remekül festett, de Chagall vagy Kandinsky se volt kismiska. Irodalomban még talán egy kicsit le is maradtunk, legalábbis ami a világhírt illeti. Ha jól meggondolom, Molnár Ferenc az egyetlen írónk, akit világszerte ismernek a nem-irodalmárok is, s nem tudom, kit tudnánk híresség tekintetében Kafkával és Èapekkel, Kunderával és Hraballal szembeállítani, hogy csak a cseheket említsem. Azt mondhatná valaki, hogy nagy karmesterekben meg tudósokban viszont mi állunk jobban. Ez igaz, de ha ünneprontó akarnék lenni, akkor utalnék arra, amire ilyenkor utalni szokás, arra ugyanis, hogy Nobel-díjas tudósainkat sikerült ugyan felnevelnünk – többek között azért, mert a tízes-húszas évek budapesti gimnáziumai a világ legjobb középiskolái közé tartoztak –, de nem sikerült megtartani õket, mert országunk gazdasága nem tudott lépést tartani a Nyugattal, politikai rendszerünk eltorzulása pedig egyenesen kilökte magából ezeket a nagy tehetségeket.

Hatvan-hetven éven át nem is nagyon törõdtünk velük. Csak a legutóbbi idõben történtek próbálkozások arra – külföldön élõ magyar szakértõk meghívása, híres magyarok budapesti találkozója, a magyar filmesek világtalálkozója –, hogy külföldre szakadt honfitársainkat kérjük meg arra, segítsenek új országunk s új arculatunk kialakításában. De Teller Ede és Osváth György, vagy hogy a sportcsillagokat is megemlítsem, Szeles Mónika, Karch Károly vagy Polgár Judit még mindig nem a magyar kultúra tiszteletbeli nagykövete.

Különleges szerepek
Sok szereppel próbálkoztunk már. Voltunk már „kelet népe”, mely az õsi Ázsiából hoz holmi különleges üzenetet Európának; de az üzenetet útközben elfelejtettük, vagy soha nem is tudtuk. Voltunk már, vágyainkban, „Kertmagyarország”, de a valóságban magyar ugar maradtunk. Voltunk már, álmainkban, „Kelet-Európa Svájca”, csak éppen a kicsiségen kívül másban nem hasonlítottunk a modellre. Ajánlkoztunk „kompországnak” Nyugat- és Kelet-Európa között, csak éppen elfelejtettük, hogy ennek érdekében tenni is kellene valamit.

A jövõ szerepei
Ahhoz, hogy kedvezõ képet tudjunk sugározni magunkról, és kedvezõbb fényben láthassuk magunkat, elõbb tudnunk kellene, hogy mit akarunk kezdeni magunkkal; s hogy milyen üzenetet akarunk sugározni magunkról a világnak. Más szóval: elõbb „ki kell találnunk” magunkat. Ahogy a hollandok kitalálták magukat a 16. században, az angolok a 17.-ben. Ahogy az amerikai alapító atyák kitalálták országukat a 18. század végén, a franciák meg forradalmaikban. Ahogy kitalálták magukat a németek 1860 után, majd szerencsésebben a második világháború után, az osztrák néppárti és szociáldemokrata vezetõk 1944-ben Hitler börtöneiben, a norvégek, svédek a húszas években, a finnek és a spanyolok a hetvenes-nyolcvanas években, és így tovább. Vagy ahogy Robert Schumanék kitalálták az egyesült Európát az ötvenes-hatvanas években.

Magyarországot is kitalálta volt Szent István és tanácsadói köre, kitalálták Anjou királyaink, megpróbálta kitalálni Széchenyi és a reformnemzedék, kitalálták, sorrendben utolsóként Deákék. Azóta? Elvetélt kísérletek és a kommunisták pusztító utópiája. 1989 óta pedig a Nyugat alázatos és buzgó másolása, csak éppen elfelejtve azt, hogy demokráciából és piacgazdaságból is többféle van, és el kellene dönteni, hogy melyiket másoljuk. Sajnos, még nem akadt Adenauerünk és Willy Brandtunk, Kennedynk vagy Margaret Thatcherünk. Meglehetõsen nagy még a zûrzavar, a kapkodás, az ország ide-oda rángatása.

Hogyan találhatnánk ki magunkat ma, értelmesen, higgadtan, sikeresen? Hogyan találhatnánk meg a helyünket a világban, a világgazdaságban, a világpolitikában? Ideje volna elgondolkozni ezeken a kérdéseken.

Nem szõhetünk grandiózus terveket. Kis ország vagyunk, szegény ország vagyunk. Viszonylag kevésre kell vállalkoznunk, de azt a keveset kiválóan kell megcsinálnunk. Nem lehetünk elsõk mindenben, de elsõknek kell lennünk legalább valamiben. A kiválóság szigetévé kell válnunk valamiben.

Nem szerezhetünk babérokat katonai téren. Nem válhatunk gazdasági nagyhatalommá, de még közép-európai kistigrissé is csak nagy üggyel-bajjal tudnánk átvedleni. A politika terén már van valami keresnivalónk. Nem úgy, persze, ahogy a késõ nyolcvanas években képzeltük, hogy Kelet-Közép-Európa majd az arany harmadik út perspektíváját kínálja a világnak, egy új társadalmi-gazdasági modellt. Hanem mondjuk a külpolitika terén. Remek kezdeményezésekkel például, amelyekre majd felfigyel a világ.

Vannak lehetséges, jó szerepek. Mondhatnánk például azt, magunknak és a világnak, hogy kicsi és szegény ország vagyunk ugyan, de a jogrend országa vagyunk, példát mutatunk az egész világnak abból, hogy az emberi és állampolgári jogokat hogyan lehet és kell tiszteletben tartani. Ehhez azonban elõbb valóban a példás jogrend országává kellene válnunk. Pénz ehhez is kellene, de nem olyan tengernyi, mint egy gazdasági csodához. Ámde kell hozzá ész, erõ és szent akarat, s ezek ugyanolyan hiánycikkek nálunk manapság, mint a pénz. És kellene hozzá példamutatás, az ország vezetõinek, vezetõ politikusainak, üzletembereinek, közéleti személyiségeinek példamutató tisztessége, gyémántkeménységû morálja, tántoríthatatlan törvénytisztelete.

Vagy mondhatnánk azt, hogy kicsi és szegény ország vagyunk, de a polgári tisztesség országa vagyunk. Felelõsségteljes, tisztességes, autonóm polgárok országa. Ennek az útnak azonban még legfeljebb a legelején járunk.

Mondhatnánk azt, is, hogy kicsi és szegény ország vagyunk úgyis, de az emberi-társadalmi szolidaritás példamutató országa leszünk. Ettõl azonban talán még távolabb vagyunk, mint a polgári tisztességtõl. Nagyon komoly elszánás, kitartó munka és bölcsesség kellene ehhez valamennyi szereplõtõl – kormánytól, munkaadóktól, munkavállalóktól s valamennyi állampolgártól –, de még nem sok jele van az ilyen elszánásnak, kitartásnak és bölcsességnek. Épp ellenkezõleg: a rendszerváltás óta nem sokat haladtunk elõre, ha ugyan nem hátráltunk, ezen a téren. A társadalmi szolidaritás, ha lehet, még gyengébb, mint volt az elmúlt negyven évben. Társadalmunk nagyobbik fele joggal háborog az elszenvedett és látott igazságtalanságokon.

Mondhatnánk azt is, hogy kicsi és szegény ország, de emberséges ország vagyunk. Egyike azon kevés országoknak, amely a maga szerény eszközeivel jól gazdálkodva s társadalmi összefogással megszabadult egy évezredes átoktól: az éhezõ gyerekek, hideg lakásban egyedül rostokoló öregek, magukra hagyott, elesett emberek, szabad ég alatt alvó hajléktalanok szégyenétõl. Ámde egyelõre még nem mondhatjuk ezt. A hajdani hárommillió koldus szégyenének bélyegét még mindig magunkon viseljük. S most megint ránk éghet az egy- vagy kétmillió koldus országának a szégyene. Itt, Európa szívében.

Mondhatnánk, hogy a nyitott társadalom országa vagyunk, nyitottak vagyunk minden új eszmére, befogadunk minden jó gondolatot, örülünk a sokféleségnek, nem félünk a mástól, együtt tudunk élni egymással. Ezen azonban még nagyon sokat kellene dolgoznunk. Nem elegendõ Szent Istvánék vagy Deák Ferencék szép példájának emlegetése. Egy széleskörû társadalmi tanulásfolyamatban le kellene gyõznünk a belénk maródott elõítéleteket, elfojtott gyûlölködéseinket, meg kellene tanulnunk valóban emberszámba venni egymást. S ez nehéz feladat. Ebben elöl kellene járni a politikai-közéleti elitnek – de mintha inkább hátul kullogna. Több türelmet, odafigyelést tapasztal, és több józan, higgadt szót hall az ember az országot járva, mint a budapesti „Beltway”-n belüli izgága politikai légkörben.

Mondhatnánk azt is, hogy kicsik és szegények vagyunk ugyan, de a minõség országa vagyunk. Minden, ami a mi kezünkbõl kerül ki, kiváló minõségû. Ismerve áruinkat, omladozó vakolatú városainkat, lépésben döcögõ vasútjainkat, ezt ma még senki sem hinné el nekünk. Igaz, már vannak tükörpadlójú gyárcsarnokaink, mindig is voltak takaros konyhakertjeink, vannak már fehér overallban vagy orvosi köpenyben dolgozó szakmunkásaink. A minõség forradalma azonban még várat magára.

Hadd említsek meg itt, zárójelben, egy triviális, de idevágó példát.

Az ország külföldi népszerûsítésének, reklámozásának vannak már kitûnõ szakemberei, kiadványai, eredményei. De vannak még furcsa megbicsaklásai is. Az amerikai Newsweek 1995. március 20-i számában például megjelent egy Magyarországot bemutató fizetett reklám, „Magyarország: új horizont” címmel. Éles kontrasztban e sokat ígérõ címmel, a cikk képanyaga lehangolóan földhözragadt. Savanyú és bávatag menedzser-portrék merengenek bele a semmibe, miniatûrben. Csak a MATÁV külföldi partnerei mosolyognak, érthetõ módon. Iráni fundamentalistának álcázott pénzügyminiszter villogtatja ránk a szemét és bajszát. A magyar távközlést két hangyával, hat delfinnel, egy nyilván nem magyar mûholddal és két értelmezhetetlen képpel reklámozzák. Nem tudni, miért, de Magyarország „szépségét, vendégszeretetét és sokféleségét” egy ausztriai kolostor elõtt horgonyzó osztrák hajó fényképével szemléltetik. S ráadásul még, pechünkre, a magyar anyagot megszakítva, a középsõ két oldalon óriási, kétoldalas Opel-hirdetés van, rajta egy vicsorgó szárított dinoszaurusz-fej. Lehet, hogy az Opelnek ez jó reklám, de nekünk bizonyára nem az.

Mondhatnánk, hogy a tehetséges emberek országa vagyunk, az új gondolatok országa, vagy hogy Magyarország Európa laboratóriuma, ahol új, alkotó szellemû megoldásokkal kísérleteznek kiváló szakemberek. A gépek, a társadalom, a lélek mérnökei. Ehhez azonban sokkal többet kellene tenni, mint amennyit jelenleg teszünk. Legalább annyit, amit a századelõn azok a bizonyos nagyszerû középiskolák tettek, vagy a harmincas években Klebelsberg Kunó tett. De ide sorolnám még Keresztury Dezsõ, Kovács Máté, Kiss Árpád remek csapatát is, akik a szabadság utolsó pillanataiban még megteremtették az általános iskola új rendszerét. Ösztönözni kellene, a jelenleginél sokkal jobban, a szabad és bátor gondolkodást, az alkotókedvet, az újító szellemet – egy globalizálódó világban a költségek hamar megtérülnének.

A párbeszéd országa: ez is jó szerep lehetne, de nagyon nehéz volna tisztességesen eljátszani. A választási kampány során sok szó esett a társadalmi párbeszéd fontosságáról, de azóta még mintha a retorika szintjén is megfeledkeztek volna róla. Kár, mert az egész világon akadozik a közvetett, parlamenti demokrácia gépezete, s az az ország, amely a közvetlen, „kommunikatív” demokrácia elemeit be tudja kapcsolni a politikai gépezetbe – s ennek egyik alapvetõ eleme kell hogy legyen az állandó párbeszéd a politika és a társadalom között –, az egész világ elismerõ figyelmét kiérdemli majd. Ismétlem, kár, hogy nincs erre igazi szándék és készség, mert itt, ebben a szerepben lehetne szinte a legkevesebb anyagi befektetéssel a legnagyobb nemzetközi figyelmet és sikert elérni.

Lehetnénk, elvben, a bizalom országa is. Tegyük máris hozzá: az egymásban való bizalom és az önmagunkban való bizalom országa. Ez két külön dolog. Mindkettõre nagy szükségünk volna.

Tudjuk, az egymásban és az ország intézményeiben való bizalom mélyrepülése 1989 után is folytatódott. Nem bízunk intézményeinkben. Inkább félünk, mintsem bízunk egymásban. S ez a bizalmatlanság és félelem komoly kárt tett s tehet még az országban. Gondoljunk csak az úgynevezett „törzsi háborúra”, amely éveken át mérgezte az ország közéletét, az emberek szívét és értelmét. Az új kormánynak és parlamentnek, s a társadalom egészének komoly erõfeszítéseket kell tennie annak érdekében, hogy a bizalmatlanság és a félelem légköre eloszoljék, hogy ellentéteink ellenére is képesek legyünk egy ország állampolgáraiként együtt dolgozni. Mik a tervei ezzel kapcsolatban a kormánynak, az ellenzéknek, a különbözõ társadalmi intézményeknek és szervezeteknek? Meg az állampolgároknak? Egyelõre még, sajnos, nem hangos a közélet e tervektõl.

Legalább ilyen fontos az, hogy a magyar társadalom visszanyerje bizalmát önmagában. Abban, hogy képes kezébe venni a sorsát, képes megoldani problémáit, képes tisztességben és egymással békében élni, képes nagy és igazi teljesítményekre, képes kiváló minõségû munkát végezni, képes az európai nemzetek élvonalába kerülni. Óriásit lendítene a ország szekerén az, ha megszületne az emberekben ez a józan, polgári öntudat, önbizalom, önérték-tudat. Mégpedig úgy, hogy közben mentesek maradnánk minden hamis illúziótól, gõgtõl, nemzeti nagyravágyástól. Egyetlen igazi szerepet sem játszhatunk el jól és sikeresen, ha nem sikerül szert tennünk erre az öntudatra, önbizalomra.

Mondhatnánk azt is, hogy Közép-Kelet-Európa központja vagyunk. Európai színvonalú iskoláink nyitva vannak a térség valamennyi diákja elõtt; világszínvonalú kórházaink kedvezményes áron (a nyugati kórházaknál olcsóbban) fogadják a térség betegeit; bankjaink mindenki másnál kedvezõbb feltételeket kínálnak a régió polgárainak; vasútjaink, útjaink elröpítik õket Európába; megannyi konferenciatermünk a térség problémáival foglalkozó konferenciáktól hangos; érdemes utazási irodáinkhoz, biztosítóinkhoz fordulniuk; ügyvédi irodáink és tanácsadó cégeink, Uraim és Hölgyeim, rendelkezésükre állnak; és így tovább. Mondhatnánk mindezt, ha az elmúlt évtizedben komolyabban dolgoztunk volna ezen a programon. Szerencsére kormányaink erõteljesebb segítsége nélkül is sok minden történt ezen a téren.

Vállalkozhatnánk a híd szerepére Nyugat és Kelet között. (Ezt a szerepet sokáig Ausztria játszotta, majd az utóbbi években, meglehetõsen kurtán-furcsán, s véleményem szerint balgán, feladta.) Földrajzi helyzetünk, NATO-tagságunk, és Európai Unió-beli tagságunk, s bizonyos adottságaink alkalmassá tennének minket erre a szerepre. Ezt a szerepet szomszédaink könnyebben elfogadnák tõlünk, mint a kelet-közép-európai központ, vagy pláne vezetõ hatalom szerepét. De egyelõre nem vállaltuk fel igazán ezt sem.

Mert ugyan segítettük-e kellõképpen az elmúlt nyolc-kilenc évben kelet-európai szomszédainkat, a románokat, ukránokat, bolgárokat, szlovákokat közelebb kerülni Nyugat-Európához? Megtettünk-e és megteszünk-e mindent annak érdekében, hogy mielõbb bekerüljenek a NATO-ba és az Európai Unióba? Továbbadtuk-e a tudást, amit Nyugaton megszereztünk? Megtettünk-e minden tõlünk telhetõt annak érdekében, hogy a lehetõ leggyorsabban épüljenek az utak és vasutak kelet és dél felé? Szívesen látjuk-e az onnan idelátogatókat? Üdvözlik-e óriásplakátok a román, ukrán, szerb turistákat? Kint lobog-e a román, a szlovák, a szerb, a horvát, az ukrán zászló szállodáinkon és fogadóinkon? Tudunk beszélgetni velük? Az iskolában tanultunk-e róluk, történelmükrõl, kultúrájukról? Jól érezhetik nálunk magukat? Örülünk nekik? Csodálkozhatunk-e azon, hogy mások nem Kertmagyarországnak és Kelet-Európa Svájcának láttak és tituláltak minket, hanem „dzsentriországnak”, „urambátyám-országnak”, az „utolsó csatlósnak”, „cigányországnak”, „gulyáskommunizmusnak”, vagy, vállon veregetve, a „legvidámabb barakknak”?

Az ország arca
Ma még meglehetõsen komor és meggyötört ez az arc. Van-e esély arra, hogy elõbb-utóbb elmosolyodjék?

Minden bizonnyal. Helyzetünk javulása elõbb-utóbb kezdi majd kisimítani ráncainkat. De önmagában nem oldja meg azt a problémát, hogy önképünk, amely most az indokoltnál rosszabb, kezdjen derûsebbé, pozitívabbá színezõdni. A magyar társadalom tudatának, öntudatának, önértékelésének, önképének átalakulása azonban olyan bonyolult és nehéz folyamat és feladat, hogy itt, most nem merek bele se gondolni. Inkább a kép másik oldaláról szólok néhány szót, arról az arcunkról, amelyet a világ felé fordítunk. Vagy pontosabban arról, ahogy kívülrõl látnak minket.

Nem a nulla pontról kell indulnunk. Sok és komoly munka folyt és folyik az országban ezen a téren, sok mûhelyben és intézményben. De amennyire meg tudom ítélni, még nagyon sok a teendõ.

Hiányzik, mindenekelõtt, egy húszfilléres. Az a bizonyos, amelyik még nem esett le. Hiányzik egy zseniális gondolat, egy megvilágosodás, hogy: Igen, ez a szerepünk! – erre van a legtöbb képességünk és esélyünk, ez nyit meg elõttünk legtöbb lehetõséget, ez mozgósíthatja az ország erõit, ez foghatja össze erõfeszítéseinket. Valami pofonegyszerû gondolat kell, ami beleilleszthetõ egyetlen jelmondatba, szimbólumba, emblémába, de azért kifejezi, sugallja azt, ami az ország, ami értékes az országban, amirõl a világ minden sarkában azt mondják majd, elmosolyodva: ja persze, a magyarok! Valami olyasmi kellene, mint a holland fapapucs vagy szélmalom, amely ma már egyszerre sugározza a szorgalmat, tisztaságot, egyszerûséget, a polgári erényeket, és sugározza a szabadságot, a derût, a gyõzelmet, az Óceánról áradó szelek frissességét.

Hogy a kabát kell elõbb vagy a gomb? Hogy elõbb ki kell találni a szerepet, az ország szerepét a világban, és aztán lehet megrajzolni s megfogalmazni hozzá az emblémát? Vagy egy zseniális embléma is elindíthatja a gondolkodást és a program, a szerep kidolgozásának folyamatát? A kettõnek valahogy együtt kell megszületnie, gondolom.

Hiányzik még a húszfilléresen kívül az együttmûködés is a különbözõ mûhelyek, intézmények között, a társadalomról már nem is szólva. Hiányzik, vagy esetleges még annak a felismerése is, hogy az ország arculatának az alakítása nem pusztán intézmények és szakemberek dolga. Nélkülözhetetlen az ö tudásuk és munkájuk. De ha nem vesz részt ebben a munkában valamilyen formában az egész ország, az intézmények, a sajtó, az állampolgárok hada, ha nem válik közös üggyé az, hogy végre meg kell találnunk, ki kell találnunk magunkat, el kell fogadnunk önmagunkat, igazi értékeinket kell kisugároznunk a világba: akkor elkerülhetetlenül kárba vész a legbuzgóbb szakértõi munka is.

Egy ország arcát sikeresen csak úgy lehet világgá sugározni, ha minden város, minden intézmény, minden állampolgár, a politika és a gazdaság – a maga módján – mind ugyanazt a gondolatot, eszmét, képet sugározza. Százféle színben, formában, de az üzenetek sokasága valahogy egybecsendül. Az országpropagandában igazán sikeres országok – Ausztria, Olaszország, Spanyolország, az USA (könnyû nekik!), és mások – ilyen egységes, bár a részletekben rendkívül gazdag képet sugároznak magukról.

Mi meg…? Farkasoknak már nem néznek minket, s Kánaánnak se az országunkat. Keverednek, kavarognak a rólunk alkotott képben – ahol egyáltalában él az emberekben rólunk bármiféle kép is – a Piroskák, Mariskák, Csikósok, 1956-os szabadsághõsök, tokaji borok, balatoni hullámok, budapesti hidak, NATO-újoncok, s még miegymások. Nem valami nagy sikert ígérõ útibatyu ez a huszonegyedik századra. Egyelõre még nem sugárzik az ország a kiválóság szigetének varázsos fényeivel.

Hankiss Elemér

Farkasok Kánaánban, www.talaljuk-ki.hu, 2005. április 14.

A fotó a talaljuk-ki.hu weblapon található cikk illusztrációja.