Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Miért is kell újra kitalálnunk Közép-Európát és vele együtt Magyarországot? Miszlivetz Ferenc, www.talaljuk-ki.hu, 2005. december 13. Mikor viselkedhet így a politikai osztály és az õket szolgáló média, ahogy ma Magyarországon tapasztaljuk? Akkor, ha a társadalom közömbös, cinikus, vagy gyenge és felkészületlen ahhoz, hogy ezt kikérje magának, és idõben szembesítse megválasztott vagy meg nem választott képviselõit mulasztásaikkal. Az Európai Unió válságban van. Elvesztette dinamikáját, és csak akkor erõsítheti versenyképességét, csak akkor lesz képes növelni gazdasági, társadalmi kohézióját, ha erre alkotórészei, a tagállamok, a régiók, az önkormányzatok és nem utolsó sorban a helyi társadalmak aktív csoportjai maguk is törekedni fognak. Ezt mintha nem fogta volna föl nálunk minden közéleti ember. Ez a törekvés csak új szellemben és új utakon, az együttmûködés új módszereivel vezethet sikerre. A részeknek, az európai konstrukció különbözõ szereplõinek rendelkezniük kellene az egész tudatával, miközben maga az egész is állandó változásban, az alakulás-kibõvülés állapotában van. És a versenyben meg kell látniuk az együttmûködés újonnan kínálkozó lehetõségeit és kikerülhetetlenségét. Az együttmûködés új keretei között pedig fel kell venniük az intézményi és társadalmi átalakulás új ritmusát. Mindez a nemzetállamok korszakára jellemzõ gondolkodási és cselekvési minták meghaladása nélkül nem fog menni. Huszonöt, különbözõségeirõl híres tagállam nyilvánvalóan nem fog mindenben és mindenkor együttmûködni. Gyermeteg illúzió volna ezt gondolni. Egy kis vagy közepes ország viszont nyilvánvalóan nem képes érdekeit egymagában érvényesíteni egy ekkora klubban. Az Európai Unió egyik hajtóerejét már a keleti bõvítést megelõzõen is az egyes országcsoportok regionális vagy éppen határokon átívelõ lobbyereje és alkupozíciója jelentette. Ideje tehát, hogy az újonnan csatlakozott országok, azaz Közép-Európa keleti fele felfedezze a regionális együttmûködés lehetõségét, és mozgásba hozza múltjából mindazt a pozitívumot, ami ezeket az újfajta együttmûködéseket megerõsítheti. Ahhoz, hogy az EU sikeres globális szereplõ lehessen, és az integráció fokozódó közmegelégedés mellett folytatódjék, s ezen belül az újonnan csatlakozottak egyénileg és csoportosan is sikerként élhessék meg tagságukat, a közép-európaiaknak ki kellene találniuk Közép-Európát. Az újra felfedezés nem jelenthet múltba fordulást, és nem is javasolnék semmiféle nosztalgiába temetkezést. De léteznek olyan történelmileg kialakult és idõközben elsorvadt együttmûködési és együttélési keretek, amelyek kiutat mutathatnak jelenlegi csapdahelyzeteinkbõl. Központi akarat helyett régiók Az újjáéledõ történelmi régiók, mint pl. a Bánát vagy Nyugat-Pannónia a még kialakulatlan vagy kialakulóban lévõ határrégióknak adhatnak mintázatot; a történelmi és/vagy politikai zsákutcába kerültek számára a menekülés stratégiáját jelenthetik a megosztottság és kölcsönös kirekesztés ördögi körébõl. Az olimpiai karikákként egymásba fûzõdõ régiók metaforája pontosan szemlélteti az Európai Unióban való együttélés új, lehetséges kereteit. Ezeket a régiókat nem mechanisztikusan, nemzetállamok mintájára egymás mellé helyezve kell elképzelnünk, hanem az olimpiai karikákhoz hasonlóan, egymásba fonódó, egymást erõsítõ, egymást megtartó, újfajta egységekként. Az egymásba fonódó régiók, városaik füzéreivel, egymás iránt nyitott intézményeikkel, egyetemeikkel és kutatóközpontokkal egy nagyobb régió társadalmi kohézióját, megtartóerejét, vonzerejét és szellemi kisugárzását erõsíthetnék. Ez a nagyobb régió Közép-Európa. A sikeres régiók a mellérendelõdés és hálózatosodás éllovasai lehetnének Közép-Európában, segíthetnének lebontani a feudális és feudálbolsevik struktúrákat a volt kommunista államokban. A nehezen beszámoltatható, és ezért gyakran felelõtlen központi akarat érvényesítése helyett helyben volnának képesek megteremteni a minõségi és jó életet. Erre nem Magyarország döntéshozatali képességgel még fel nem ruházott régiói adnak példát, hanem néhány sikeres, Európa nyugati felén mûködõ régió. Az egymásba fonódó régiók minden központi akaratnál és csetlõ-botló kultúrpolitikánál jobban õrizhetnék és ápolhatnák Közép-Európa kulturális, nyelvi, etnikai, vallási értékeit és sokszínûségét. Ha ki akarjuk találni újra Közép-Európát, ki kell találnunk, és jogosítványokkal kell ellátnunk új és újjáéledõ, vagy újjáéledni kívánó régióit. Szép és biztató jelei mutatkoznak már ennek az új közép-európai együttmûködésnek és regionális hálózatosodásnak: a minõségi turizmus térnyerése, a testvérvárosi kapcsolatok bõvülése; a gyorsan formálódó egyetemi, akadémiai hálózatok; a hagyománnyá váló zenei fesztiválok, a közös kultúrkincs felfedezése és bemutatása a szépirodalom, a színházi élet, az építészet, a gasztronómia területén félreérthetetlen jelei a regionalizmus újjáéledésének. Mindezek a törekvések megjelennek a civil társadalmi szervezetek programjaiban és tevékenységében; a határokat átszelõ eurorégiók – pl. a Nyugat-Pannon régió – jövõképében, hogy a gazdasági élet mindenütt jelenlévõ szereplõit ne is említsük. Vállalni a kitörés kockázatát Közép-Európa felzárkózásához, egy meggyõzõ sikertörténethez azonban mindez kevés. Vannak üstökösként nekilendülõ városok, sikeres, önmagukat bátran kitaláló települések. Számtalan régi és rossz beidegzõdés, ellenségkép, információ- és nyelvtudáshiány, túlburjánzó és egymástól eltérõ szabályozási rendszerek és az õket mûködtetõ hatóságok ellenérdekeltsége és visszahúzó ereje, a perifériákra jellemzõ infrastrukturális elhanyagoltság, elmaradottság és legfõképpen a közös lehetõségek kiaknázásában rejlõ közös perspektívák kidolgozatlansága, átgondolatlansága, a távlatos együttgondolkodás és cselekvés hiánya egyelõre elsorvasztja vagy háttérbe szorítja az ígéretes tendenciákat. Mi itt, Közép-Európában egyfajta passzivitást, lomhaságot, érdektelenséget, olykor cinizmust hordozunk jövõnkkel kapcsolatban. Ez nemigen tesz minket igazán vonzó partnerré sem egymás, sem harmadik partnerek számára. Történelmi hányattatásainkra, egymásnak okozott sérelmeinkre, kicsiny méretünkre, függõ és kiszolgáltatott gazdaságunkra hivatkozni az Európai Unióhoz való csatlakozást követõen nem jelent mást, mint valójában nem vállalni a kitörés próbáját, kockázatát a panaszkodás és bûnbakkeresés infantilis kultúrájából. Közép-Európa kitalálása tehát nemcsak egy kibõvült és válságba jutott, ám – tegyük hozzá – eddigi történetének egészét tekintve rendkívüli módon sikeres Európai Unió jövõjének kitalálásához, hanem egy sikeres Magyarország, Szlovákia, Csehország, Románia, és így tovább, kitalálásához is nélkülözhetetlen. Ez a „kitalálás” egyben szükségképpen az önazonosulás, önazonosítás új, eddig ismeretlen állomásai felé vezet: a kelet-közép-európai kisállamok történelmében szokatlan állapot, hogy sem egymást nem fenyegetik, sem õket nem fenyegeti – legalábbis közvetlen katonai és politikai értelemben – külsõ hatalom, hogy egy furcsa és újszerû, hálózatkormányzáson és állandó érdekegyeztetésen és újragondoláson alapuló, posztállami gazdasági és politikai közösség alkotórészei, ami egyben értékközösséget, tehát valóságos, de facto szolidaritást is jelent. Kölcsönös szolidaritást, amely nem alapulhat szegényrokoni elvárásokon és paternalista viselkedésmintákon. Posztnemzeti korszak: régi és új együttélése Mindehhez újra kell gondolnunk, részben le kell cserélnünk, részben ki kell egészítenünk a XIX. és XX. századi fogalmi eszköztárunkat. Ez azért egyszerre izgalmas és nehéz feladat, mert a leegyszerûsítõ (a fekete-fehér, a vagy-vagy könnyen emészthetõ, mediatizálható és árusítható logikán alapuló) feltételezésekkel ellentétben régi és új együttélésének bizarr formáit és váratlan fordulatait kell új fogalmak, és végsõ soron egy új nyelv segítségével megragadnunk. Jürgen Habermas már a ’90-es évek középen kidolgozta a posztnemzeti konstelláció fogalmát. Nem arra gondolt, hogy az európai nemzetállamok és nemzetek teljességgel eljelentéktelenedtek volna, vagy visszavonhatatlanul felolvadásra lennének ítélve az EU vagy a globalizáció olvasztótégelyében. Inkább arra, hogy elveszítették szuverenitásuk kizárólagos jellegét, és az ezen kizárólagosságba – az abszolút szuverenitásba – vetett hitet. Ez a tömeghit óriási mobilizáló és felhajtó erõvel bírt, és sok mindenen, jón és rosszon, keresztüllökte, keresztültaszította az európai nemzeteket. És az a tény, hogy felismerve a nemzetállami rivalizálás feltartóztathatatlanul pusztító hatását, az európai nemzetállamok önként adták fel szuverenitásuk egy részét egy még kialakulatlan közös „gyûjtõszuverenitás” érdekében, a 20. század egyik legpozitívabb, sorsdöntõ fordulata. Akkor is döntõ fordulat, ha ez a folyamat elvileg nem visszafordíthatatlan, tehát elõfordulhat, hogy részeire esik szét az Európai Unió. Mindenesetre jelenleg sem gazdasági és intézményi sikereit, sem az integráció célját nem tekinthetjük végsõ adottságnak. És ezt a bizonytalanságot az egyelõre csak mélyülõ politikai és bizalmi válság erõsen aláhúzza. A posztnemzeti korszakban a nemzet és a nemzetállam objektíve és szubjektíve is fontos szereplõje maradt a nemzetek feletti, globalizációs és integrációs folyamatoknak, de a sok új, sokszor nála dinamikusabb szereplõ közül csupán az egyik. A XXI. században már nem képes egyértelmûen és meggyõzõen eljátszani a progresszió élharcosának XVIII-XIX. századi szerepét. Ha ki akarjuk találni újra Közép-Európát és benne Magyarországot, akkor a nemzetegyesítés diskurzusa helyett újat kell keresnünk. Hálózatosodó társadalmainkban, a hálózatkormányzás kialakulásának korszakában a rész még a diskurzus szintjén sem diktálhat a feltételezett, de pontosan már nem körülhatárolható, mozgásban-alakulásban lévõ, cseppfolyós egésznek. A posztnemzeti korszakban a folyamatszerûség felülírja a pontos elhatárolhatóság és éles megkülönböztetés szabályait. Ezért kellene hozzáfognunk egy új diétához, hogy folytassuk ezt a haladó hagyományt, és legyenek újak a szokásaink, a nyelvezetünk. Pillantsunk mélyebbre és alaposabban a múltunkba, de nézzünk sokkal tágasabban szét a jelenünkben, és lássuk meg új lehetõségeinket a jövõben. Csak az átfogóbban és ellentmondásosságában jobban megértett és szégyenteljes részleteiben is megismert múlt lehet biztos iránytûnk a jó élet reményével kecsegtetõ jövõ felé vezetõ úton. A rossz közérzet kultúrája A magyar társadalom jelentõs hányada szinte notórius módon nem akar bízni magában és a saját jövõjében. Ennek részben az az oka, hogy nem tisztázta és dolgozta fel saját múltját. Talán a ’70-es, ’80-as évek relatív sikerei, a gulyáskommunizmus és fridzsiderszocializmus, a legvidámabb barakk éveinek önáltatása túlságosan a fejünkbe szállt, és túlságosan beleéltük magunkat az éllovas szerepébe. A tükörbe nézés elmaradása egy rossz közérzeti kultúra kialakulásához vezetett. Néhány kivételtõl eltekintve tükörbenézés híján elmaradt a tükörbe nézést követõ megmosakodás is. Nem tudtunk tiszta arccal, tiszta lappal nekikezdeni a demokratikus átalakulásnak. És ez most már nem csupán egyetlen politikai oldalt jellemez, hanem egy egész társadalmi alapállást. A múlttal kapcsolatos cinizmus közéleti társadalmi viselkedésminta lett. Azt hiszem, hogy ez egy nagyon fontos probléma, mert ettõl mérgezett és egyfolytában mérgezõdik a közélet levegõje. Sorban úgy nõnek fel generációk, hogy ebben a közegben szocializálódnak, és nem is tudják, hogy ebben az országban nem is olyan régen erõteljesen elkezdett szárba szökkenni a civil kurázsi, a civil társadalom éthosza. Demokrácia, demokraták nélkül Úgy is fogalmazhatunk, hogy társadalmi szempontból nem sikerült a rendszerváltás. Voltak szép reményeink, és volt egy szép korszak. A ’80-as éveknek, legalábbis az értelmiség és diákság köreiben volt egy katartikus jellege. Azt reméltük, jogosan, hogy itt valami komoly átalakulás lesz. Nem a politikai pártok megjelenésével, mert azt lehetett tudni elõre, hogy az nem olyan nagyon nagy kunszt. Egy éjszaka meg lehet alakítani 8-10 politikai pártot. A társadalmi és intézményi mentalitást átalakítani – ezt már akkor is sejtettük – jóval nehezebb és hosszadalmasabb. A közélet fórumait még csak létre lehet hozni, de intézményesíteni egy demokratikus kultúrát nagyon nehéz. És erre nem is voltunk fölkészülve. Hogy naivak voltunk, az természetes. Hogy felkészületlenek voltunk, talán az is természetes. De hogy 15 éven keresztül ezzel nem igazán néztünk szembe, szõnyeg alá söpörtük, az már kevésbé természetes. Ideje tehát szembenéznünk ezzel a kudarccal. Igen, Magyarország intézményrendszerét és politikai berendezkedését tekintve demokratikus ország. De demokraták nélkül. Demokraták nélkül pedig nem létezhet társadalmi értelemben vett demokrácia. Ahogyan civil társadalom sem lehetséges civil kurázsi és civil viselkedési normák, azaz civilizáltság nélkül. A hivatalos jelentések szerint mûködnek a demokratikus intézmények. A demokráciát azonban különbözõ táborok, nemcsak a két nagy politikai szekértábor nem engedi társadalmasodni, hanem jó néhány látható, de inkább láthatatlan gazdasági érdekcsoport egyszerûen kihasználja a maga javára. A közéletnek nincs problémakihordó, konfliktusmegoldó és konszenzusteremtõ ereje, a magyar társadalom nem kohézív. A közjó fogalmát a befolyásos gazdasági és politikai érdekcsoportok önkényesen a maguk képére és kedve szerint értelmezik, a feudálbolsevizmus régi/új kiskirályságainak törvényei szerint. A törvény paragrafusát arra használják, hogy egymást fejbe vágják vagy akadályozzák vele, és nem mutatnak sok aggodalmat amiatt, hogy ezzel közjó helyett közrosszat teremtenek. Tehát a jogállamiság intézménye, a formái és a látszata természetesen megvannak, ez tagadhatatlan. A demokrácia tartalma, a társadalmi demokrácia viszont hiányzik; a demokrácia társadalmasulása mint folyamat megállt. Elindult, és nagyon hamar megállt. Ezért elsõsorban a politikai elit a felelõs, a politikai osztály, a politikai pártok és apparátusaik. Aki a hatalomért küzd, és a hatalomba bekerül, vagy akár a hatalom ellenzékeként mûködik, nyilvánvalóan nagyobb felelõsséget visel azért, ami egy országban történik, mint aki ezt nem teszi. Ugyanakkor, bár közhely, de ide kívánkozik, hogy politikusaink és pártjaik is a társadalom leképezõdései. Nem tudjuk, hogy Magyarországon miért késlekednek alapvetõ reformok 15 éven át. Ha egy miniszterelnök azt ígéri, hogy a kutatást és az akadémiát támogatja, akkor ez miért pénzelvonást jelent. De abban, hogy nincs számonkérés, beszámoltatás és egyenes beszéd, a civil társadalom is felelõs. Nem szembesítjük a politikai osztályt azzal, hogy nem mond igazat, hogy becsap minket. A média se törõdik ezzel igazán, vagy azért, mert politikailag kötött, vagy ha független, forráshiánnyal küzd, és hatóköre szûk. Ezért közbeszédünk jobbára csak felszíni kedélyeskedés és hatástalan mérgelõdés. Miközben az egyre jobban hasonlító szekértáborok újságírói egymást és egymás politikusait hatásosan és megállás nélkül szidják. Ez a társadalom feje fölött játszott média-pingpong eddig ügyes figyelemelterelõ technikának bizonyult, de mára a politikusokba és a parlamentbe vetett bizalom vészesen alacsony szintre süllyedt. A magyar társadalom 2%-a bízik teljes mértékben, és 7%-a többé-kevésbé saját megválasztott politikusaiban. És eközben a háttérben a politikai erõk gazdasági érdekcsoportjai egyezkednek, amirõl idõnként cinikusan értesítenek is minket. A közrossz terjedése Mikor viselkedhet így a politikai osztály és az õket szolgáló média? Akkor, ha a társadalom közömbös, cinikus, vagy gyenge és felkészületlen ahhoz, hogy ezt kikérje magának, és idõben szembesítse megválasztott vagy meg nem választott képviselõit mulasztásaikkal. Arról vitatkozni, hogy melyik politikus miért rosszabb, mint a másik, nem csupán végtelenül unalmas és reménytelen játék, hanem az önbecsapás diskurzusa. Ezért is javasolok egy új közbeszédet és egy hozzáillõ, érthetõ nyelvet. Arról kellene beszélnünk, hogy a magyar világ miért nem képes magából olyan energiákat, olyan ellenállást felszínre hozni, hogy ezt a gyakorlatot megkérdõjelezze, hogy valamilyen módon gátat szabjon a közrossz terjedésének és normává alakulásának. Mert szerintem képes lehetne. Az anyagi kultúrának a kívánatos szintje, a szellemi kultúránk megvan hozzá. A hiba tehát máshol van. Valami elpudvásodott, megromlott bennünk. Újra meg kell tanulnunk megszólalni. Sokszor úgy tûnik, az emberek nem is akarják ezt hinni, és ezért itt van a kérdõjel részemrõl, hogy miért van ez. Talán mert egyszerûbb eleve azt mondani, hogy itt nem rendszerváltás, csak gengszterváltás volt, a politikusok mind cinikusak, mind lopnak, mind korruptak, csak a hatalmat akarják – és ezzel le van véve a felelõsség a vállunkról. Pedig ott van a felelõsség, mert megválasztjuk és azután újraválasztjuk õket. Azt hiszem, hogy a civil társadalom ilyen értelemben térdre rogyott Magyarországon. Más értelemben nem. A civil szervezetek száma nemzetközi viszonylatban is elképesztõen magas. A statisztika szerint mintegy százezer bejegyzett alapítvány és egyesület mûködik Magyarországon. Ebbõl néhány szociológus azt a következtetést vonja le, hogy erõs a civil társadalom. Ez azonban csak egy statisztikailag erõs civil társadalom. Mi többek között a látszatok országa is vagyunk, a látszatkeltésé és a látszatfenntartásé. A civil szervezetek száma és a civil társadalom közéletet befolyásoló képessége közötti aránytalanság nagyon elgondolkodtató. Röviden szólva: Sokkal többet tudnánk tenni annál, mint amit teszünk. Ki kell lépni a diskurzusnak ebbõl a jelenlegi álságos körébõl, miszerint minden a politikusok hibája. Az a bizonyos „harmadik oldal”, ahogyan ezt Mark Nerfin nevezte, azaz a civil társadalom nem teszi a dolgát. Nem teszi úgy a dolgát, ahogy tehetné, vagy ahogy ezt elképzeltük – és amivel mindenki egyetértett a ’80-as években. A ’80-as évek második felében 3-4 éven keresztül jártam a vidéket, mert az emberek beszélni akartak. Mentem a legkisebb klubokba, eldugott falvakba ugyanúgy, mint a dunaújvárosi vasöntödébe, vagy fiatal bankárok meg bányászok közé. Egyszer Miskolcra, a BAZ megyei szakszervezeti funkcionáriusok körébe hívtak meg. Amikor beléptem a terembe, azt hittem, hogy itt most engem meg fognak égetni, úgy néztek rám. De hallani akartak valamit, mert érezték, hogy valami nagy változás van készülõben. Szükségük volt rá, hogy valaki kimondjon helyettük dolgokat, amit õk nem mertek kimondani. A civil társadalom közös játék Ma megelégszünk azzal, hogy verbálisan ki lehet mindent mondani, oda lehet a másiknak csapni, le lehet kommunistázni vagy antiszemitázni egymást, és el lehet játszani az „én kommunistám jó kommunista, a tied az nem jó kommunista” társasjátékot – és ezzel elvagyunk. Közben a világ – úgy tûnik – elhúz felettünk. Én azért hangsúlyozom Európát és Közép-Európát, mert itt a legnagyobb a felelõsségünk. És mert ezzel a felelõsségáthárító mentalitásunkkal nyilvánvalóan nem lehetünk sikeresek a most már magunk által választott közegben. Európa, akárcsak Közép-Európa, egy közös játék. Mint ahogy a civil társadalom is egy közös játék. Ezt mintha nekünk nem akarózna fölfogni. Közös játékot akkor lehet sikeresen és mindenki örömére játszani, ha megállapodunk a játékszabályokban, és be is tartjuk õket. Önhatalmúlag nem változtatunk rajtuk játék közben. Viszont ha nem mûködnek, újakat találunk ki – megint csak közösen. Egy ennyire gyorsan változó valóságban gyakran kerülhet sor arra, hogy meg kell változtatni a játékszabályokat: újakat kell kitalálni, a régiek egy részét le kell cserélni. Ez azonban fair és az egész játék szempontjából hasznos módon csak viták, közös megfontolások és konszenzuskeresés alapján lehetséges. A közjó csak így fogalmazható meg – és így fogalmazható újra. A közjó fogalma darabokra hullott Magyarországon. Ahhoz, hogy újra összerakjuk, hogy új társadalmi szerzõdést kössünk, új módszerekre és viselkedésmintákra van szükség. Társadalmi újítókra, társadalmi vállalkozókra, alulról felépülõ, önszervezõdõ közösségekre és ezek együttmûködésére. Ez a „Találjuk ki…” mozgalom lényege. Miszlivetz Ferenc Miért is kell újra kitalálnunk Közép-Európát és vele együtt Magyarországot? www.talaljuk-ki.hu, 2005. december 13.