Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Morbus Hungaricus avagy a Nagy Regresszió Hankiss Elemér, www.talaljuk-ki.hu A tanulmány letöltése (64 KB, Word formátum) A cikk szerzõje úgy véli, és azt elemzi, hogy a magyar társadalom széles rétegeiben az elmúlt 15 év folyamán egy regressziós folyamat játszódott le. (Ez a cikk a magyar társadalom mai állapotáról szól, de talán érdekelheti a térség többi országában lakókat is, mert náluk is elõfordulhatnak hasonló dolgok. Ha olvasóink közül bárki bemutatja a párhuzamokat és különbségeket, írását nagy örömmel föltesszük a honlapra.) Írhatnék, szívesen írnék a virtutes hungaricae-ról, vagyis a magyar társadalom szép erényeirõl és eredményeirõl is. Kétségtelen, hogy 1989 óta sokakban felerõsödött a „segíts magadon” (self-help) angolszászok által oly nagyra becsült szándéka és képessége. Százezrek tanultak bele a vállalkozás bizonyos formáiba; valami keveset megtanultunk a demokratikus intézmények mûködtetésének gyakorlatából és a demokratikus viselkedés szabályaiból. A pénzzel való bánásmódnak sokan elsajátították bizonyos elemeit. Egy szûk réteg már a nemzetközi gazdasági élet porondján próbálgatja erejét. Sokan kinõttek már a csodavárás állapotából is, új, modern, eladható szakmai tudásra tettek szert. És így tovább. Az érem másik oldala azonban nem csillog ilyen szépen. A világ élvonalában vagyunk (legalábbis a fejlett világban) az alkoholizmusban, testsúlyban, szívbetegségekben, államadósságban, költségvetési deficitben, vállalati csõdökben, a gyerekek bántalmazásában, idegbetegségekben, a várható élettartam rövidségében… Európában az utolsók között vagyunk nyelvtudásban, megtakarításban és még sok minden másban. De nem ezekrõl a közismert bajokról akarok beszélni. Hanem az országban élõ emberek személyiségének, magatartásának egy sajátos torzulásáráról. Egy társadalom-méretû „regresszióról”. A pszichológusok, úgy tudom, akkor beszélnek regresszióról mint kóros folyamatról, amikor valaki nem tud szembenézni önmagával vagy a világgal, és védekezésképpen valamilyen korábbi tudatállapotba, személyiségállapotba húzódik, hátrál vissza. Azt hiszem, ez történt a magyar társadalommal, vagy legalábbis az emberek jelentõs hányadával az elmúlt másfél évtizedben. Az egyre inkább összekuszálódó világban képtelenek voltak szembenézni az elõttük tornyosuló feladatokkal. Megtorpantak, hátrahõköltek, visszahúzódtak. Számos formája figyelhetõ meg a mai magyar társadalomban e tömeges regressziónak. Az alábbiakban felsorolok közülük néhányat. Épp csak megemlítem a különbözõ változatokat, nem bocsátkozom részletes elemzésbe. Regresszió a bogárreflexbe. Sokan vannak közöttünk, akik ijedtükben bezárkóztak, begubóztak, moccanni sem mernek. Nem akarják látni, hallani azt, ami körülöttük történik. Elhessegetik a külvilágot, elhessegetik még önnön gondolataikat is. Bele lehet menekülni a csigareflexbe is. Ez az elõbbi regresszió-típus valamivel szelídebb formája; szuperérzékennyé lett embertársaink jellemzõ magatartása. A csigaházból idõnként óvatosan kinyújthatja az ember a nyakát, hogy aztán ijedten, érzékenyen és sértõdötten újra visszahúzódjon a csigaház sötét, párás melegébe. „Rosszkedvünk telén” – mondhatnánk Shakespeare-rel. Volt nekik is, van nekünk is elég okunk a rosszkedvre. Ma, sokkal kevésbé költõien, inkább úgy szokás mondani, hogy a „depresszió” népbetegséggé vált nálunk (és vált, talán kisebb mértékben, másutt is). A depresszió sok esetben valóban betegség, nem tudom, milyen gyakori benne a menekülés jellegû mozzanat, vagyis az, hogy valaki már-már szándékosan húzódik be a rosszkedvû tompultságnak ebbe a menedékébe. A pánik is regresszió : „elvesztem a fejem”, vagyis elvesztem életem fölött az ellenõrzés képességét, amelynek kiépítésén évezredeken át dolgozott az emberiség. Regrediálok egy korábbi védtelenebb, tehetetlenebb állapotba. Ugrálok, csapkodok, mint a megrémült majomsereg. Gyakori formája a regressziónak a paranoiába, bizalmatlanságba, a mindenki-mindenkinek-az-ellensége tudatba, vagyis egy a „társadalmi szerzõdés” megkötése elõtti bizonytalanabb s félelemmel telibb világba való visszazökkenés. De visszahátráltak sokan a dzsungelbe is, vagy legalábbis abba a hitbe, hogy dzsungelben élnek. Egy olyan világban, ahol nincs törvény, nincsenek jogok és kötelességek, csak erõszak van. Ahol az erõsebb az úr. Nap mint nap erõsítik bennük ezt a hitet az újsághírek, amelyek az erõsebbek és erõszakosabbak diadalairól adnak folyton-folyvást hírt. És közvetve ezt a hitet erõsíti az a számtalan TV-film is, amelyekben estérõl estére izomkolosszusok verik, rúgják, marcangolják agyon egymást a legnemesebb vagy nemtelenebb kõkorszaki hagyományok szerint. És mi gyönyörûséggel teli borzongással nézzük õket. A világ sokak számára – nálunk és másutt – olyan kuszává, bonyolulttá és érthetetlenné vált, hogy a felvilágosult értelem és ráció több évszázados kibontakozása után felerõsödött bennük a hajlandóság arra, hogy visszameneküljenek az irracionalitás félhomályába. A parapszichológia, az asztrológia, a mítoszok, a New Age típusú irányzatok és mûvek óriási divatja jelzi ezt a népvándorlást. Hogy csak egy példát említsek, az Amazon elektronikus könyváruház az „okkult” címszó alatt a következõ témaköröket sorolja föl, s mindegyiken belül könyvek sokaságát ajánlja: földön kívüli lények, asztrálsugárzások, aurák és színek, vitatott tudás, termésforgók, kultuszok és démonizmus, ESP, kabbala, mágia, metafizikai jelenségek, okkultizmus, parapszichológia, rózsakeresztesség, sátánizmus, sámánizmus, spiritizmus, természetfelettiek, ufók, megmagyarázatlan misztériumok, bájitalok (wicca), boszorkányság. – Felsorolom itt még néhány olyan könyv címét is, amelyek mostanában állnak az amerikai könyvesboltok polcain: Gyertyamágia haladóknak (Advanced Candle Magic) – Beszélgessünk a mennyországgal (Talking to Heaven) – Neved rejtett igazsága (The Hidden Truth of Your Name) – Számmisztika (Numerology) – Tarokk alapismeretek (Tarot Basics) – Hogyan kavard a mágikus üstöt (To Stir a Magic Cauldron) -– Zöld boszorkányság – (Green Witchcraft) – Merlin varázsló 21 leckéje (The 21 Lessons of Merlin) – Kelta bölcsesség (Celtic Wisdom) – Mindennapi Karma (Everyday Karma) – Az Új kinyilatkoztatások (The New Revelations) – A Shen Ku mûvészete (The Art of Shen Ku) – Az új kínai asztrológia (The New Chinese Astrology) – Asztrológia a lélek számára (Astrology for the Soul) – Istenek technológiája (Technology of Gods) – Atlantisz (Atlantis) – A Titkos Tan (The Secret Doctrine). Világszerte milliók és tízmilliók menekülnek vissza nap mint nap a mai élet sivár racionalitásából egy hajdani vagy képzeletbeli világ jelentésekkel s mély élményekkel teli irracionalitásaiba. Bár többségük inkább úgy fogalmazna, hogy egy irracionális világból menekülnek vissza egy mélyebb és igazabb racionalitás világába. Ha nem is a maga számára, de a többi ember számára veszélyesebb stratégia az, ha valaki az agresszió állapotába regrediál. Tör, zúz, rombol, másokon, a világon veri le tehetetlenségének, frusztrációinak kínját. Ez a kõkorszakbeli dühök világába való visszahátrálás az egyik legelterjedtebb regressziótípus nálunk manapság. Kisebb-nagyobb mértékben majdnem mindannyian szenvedünk benne. Csörtetünk a tömegben, mint õseink a bozótban, már-már rinocéroszként rohannánk neki az elõttünk araszoló autónak, a „plafononra mászunk”, ha valami nem történik a kedvünkre, gyilkos indulatoktól majd fölrobbanunk, ha valaki keresztbe tesz nekünk… Folytassam? Vannak, akik a regresszió kellemesebb formáját választották, választják: zsírpárnák pólyájába bújnak. Szorongásukat halászlébe, makarónihegyekbe, csokoládékrémekbe fojtják. Vissza lehet hátrálni a múltba is. Többféleképpen. Lehet ez a múlt egy hajdan volt vagy hajdan sem volt „aranykor”; például a Kádár-rendszer, a Horthy-korszak, a dicsõséges nemzeti múlt aranyködbe veszõ homálya. Ha azért merülnénk el a múltba, hogy erõt gyûjtsünk a jövõre, akkor nem is volna ez rossz stratégia. Csakhogy többnyire üres nosztalgiákról, a jövõ építését akadályozó múltbeli roncsokba kapaszkodásról van szó. Rokon ezzel a gyerekkorba való regresszió. A gyermekded felelõtlenségbe, nyafogásba, duzzogásba való visszasüllyedés. A hatvanas-hetvenes években írtam az akkori magyar társadalom kényszerû infantilizálódásáról, a felelõsségteljes, autonóm polgári magatartás elsatnyulásáról (vagy elrejtõzésérõl). 1989-ben azt hittem, hogy végre-valahára túl vagyunk ezen a négykézláb mászkáló, gügyögõ, hátulgombolós állapoton. Tévedtem. Virágzik hazánkban az új-infantilizmus. Számos jele van ennek (egyébként nemcsak nálunk, hanem az egész nyugati civilizációban). Gondoljunk csak az erõs oralitásra (a habzó krémek, csokoládé bonbonok, húsos spagettik, roskadozó pizzák televíziós kultuszára), megannyi televíziós mûsor butácska gügyögésére, a játékok, társasjátékok, sportjátékok, találós kérdések mindent elöntõ divatjára (a nyugati civilizáció történetében nem volt még olyan kor, amelyben a felnõttek nap mint nap ennyit játszottak volna). Vagy gondoljunk a fogyasztói civilizáció egy másik meghatározó jegyére, a hedonizmusra, az élvezetek hajhászására; az örömelvûség, a mindenáron való örömszerzés és azonnali vágykielégítés hajdanában inkább csak a gyerekekre jellemzõ magatartására. Lehetõség van arra is, hogy – ha az élet problémái nagyon kínozzák – megszabaduljon az ember önmagától, személyiségétõl, énjétõl. A legegyszerûbb alkohol segítségével regrediálni ebbe az én-nélküli állapotba. S minden bizonnyal a hazai alkoholizmus magas foka is tünete annak a Nagy Regressziónak, amelyet ebben a cikkben elemzünk (ámbár itt már inkább a regresszió évszázados gyakorlatáról van szó – hiszen korábbi korszakainkban is bõven volt oka az embereknek az öntudatlan bódultságba hátrálni a világ megannyi baja, nyomorúsága elõl). De vannak szelídebb s nem kevésbé hatásos módszerek is. Megszabadulhat az ember a személyiségétõl úgy is, hogy föladja, lerombolja, vagy mondjuk „szétszórja”. Ez utóbbinak például az a módja, hogy – ha az ember nem akar felnõtt személyiségként szembenézni az élettel, az élet lehetõségeivel és problémáival, akkor – a szó szoros értelmében szétszórja, illetve pontosabban „szétszórakozza” az életét és önmagát. Ez ma különösen könnyû, mert korunk civilizációja, a fogyasztói civilizáció, a nap huszonnégy órájában erre ösztönöz minket: ne törõdj semmivel, élvezd az életet, szórakozz, szórd szét magad az élet színes forgatagában. Feledkezz meg magadról és a világról. (Igaz, népszerû ez a megoldás az egész nyugati típusú civilizációban, de nálunk az elmúlt két-három évtizedben látványosan felerõsödött.) Visszamenekülhet az ember az ösztönök világába is. A szexuális forradalom például minden bizonnyal felszabadulás volt, áttörése azoknak a korlátoknak, amelyekkel a nyugati civilizáció túlzottan is visszaszorította a szexuális vágyakat. Másfelõl azonban megvolt s megvan benne a regresszió mozzanata is, a regresszióé egy civilizáció elõtti állapotba. Mert tudvalevõ, hogy a civilizáció fogalmában elidegeníthetetlenül benne van a szabályozó, korlátozó, „visszanyesõ” momentum, s egy olyan „civilizáció, amely napi huszonnégy órán át hirdeti a vágyak már-már korlátlan kielégítésének lehetõségét s parancsát, legalábbis ebbõl a szempontból megkérdõjelezi önmaga civilizációs jellegét. Persze minden civilizációban voltak olyan hosszabb-rövidebb korszakok, hetek, napok, hónapok (dionüszoszi ünnepek, „karneválok”, stb.), amikor az ösztönök kiszabadulhattak e szabályozó rendbõl, de a mai fogyasztói civilizáció „örökös karnevál” jellege, amelyrõl sok kiváló tudós ír, már-már szétfeszíti az adott civilizáció kereteit. Nem tudom, hogy nálunk, Magyarországon, erõsebb-e a szex-kultuszban ez a regressziós mozzanat, mint Nyugaton, de a szexuális szabadság mindenképpen kapóra jöhetett s jöhet azoknak, akik az élet gondjaival és szorongásaival szemben menedéket keresnek. A regresszió egyik leggyakoribb formája a világból a családba való visszahúzódás. Sok olyan ember van manapság, akinek, Kosztolányi Dezsõ szavaival élve, „határa kertfal, tyúkól, pincegádor…”, aki nem lát túl, és nem is akar túllátni ezen a kertfalon, aki nem törõdik, nem tud, nem akar, nem mer törõdni a világgal. Családjában és családja körül pörög olyan serényen, hogy ne kelljen egy pillanatra se kitekintenie egy „idegen világba”. Veszélyesebb ennél a regresszió a nyájba, a Ionesco-féle rinocéroszhordába. Ez volt a 20. század legnagyobb, legszégyenteljesebb, legpusztítóbb regressziója. Százmilliók érezték gyengének vagy akár senkinek magukat, és „csatlakoztak a hadhoz”, menekültek bele a nyájmelegbe, pótolták nem létezõ személyiségüket nyájszemélyiséggel, s váltak gyakran, akarva-akaratlan gyilkos hatalmak cinkosaivá. 1989 után volt valami halvány esélye annak, hogy négykézlábról két lábra áll nálunk az emberek többsége, vállalva a független, felnõtt, autonóm emberi lét kockázatát és veszélyes örömét. De csalódtunk. A szétzilálódó világ új félelmei és a félelmekbõl fakadó gyûlöletek nagyon hamar beterelték többségüket valamelyik új keletû nyáj, mozgalom, párt, világnézet, horda karámjába. Személyiségük, függetlenségük, polgári méltóságuk siralmasan összetöpörödött. Regressziós tünet a jövõ-vakság is. Eltakarjuk a szemünket, nem akarunk, nem merünk elõre, a bizonytalan, ismeretlen jövõbe nézni. Bele lehet menekülni a közönybe, a reménytelenségbe is. Ha nem látunk semmiféle kiutat, semmi lehetõséget, akkor a hiábavaló reménykedés fájdalma ellen beburkolózhatunk az önként vállalt, hitvallássá tett reménytelenségbe. „Nincsen remény, nincsen remény” – mondhatjuk, kiálthatjuk a költõvel együtt, és máris enyhül a kín. Ha ezt a tompult reménytelenséget filozofikus rezignációvá tudjuk nemesíteni, akkor még büszkék is lehetünk magunkra. Vissza lehet vonulni a cinizmus bástyái mögé is. Ha sikerül elhitetni magunkkal, hogy nincs és nem is lehet semmi érték, semmi jó, semmi tisztesség, semmi emberség a világban, akkor nem fáj annyira mindezeknek az értékeknek a hiánya. A cinikus öngyógyításnak ez a kísérlete mindenképpen regressziónak tekinthetõ, ha hiszünk azoknak a filozófusoknak – a filozófusok többsége ebbe a csoportba tartozik –, akik szerint az emberlét lényege a „világépítés”, vagyis egy olyan világ építése, amelyben van szabadság, méltóság, értelem. Vissza lehet menekülni a mártír-tudat kellemes állapotába is. Emlékszünk még, az ötvenes-hatvanas években sokan vállalták a mártíriumot nálunk is, a térség többi országaiban is. Életüket, biztonságukat, karrierjüket áldozták föl egy szent ügy védelmében. Mára azonban megfakultak vagy eltûntek a szent ügyek, a gonosz hatalmak is puha angórakesztyût húztak karmaikra, simulékonyak és udvariasak, nehéz fogást találni rajtuk. Nem nagyon van lehetõség és szükség igazi mártíriumra. Ennek ellenére sokan húzódnak vissza a mártír-tudatba, az ártatlanul szenvedõ nemes lelkû ember szerepébe, akinek a szenvedés jutott osztályrészül. Hajdanában a mártíromság vállalása új világot építõ bátor tiltakozás volt egy rossz és bûnös világ ellen. Ma, legalábbis a nyugati világban, a világ elõl menekülõ ember szerepe ez, aki azért valamiféle glóriával kárpótolni akarja magát a kudarcokért. Rokona azoknak, akik a zsörtölõdõ ember magatartásába töpörödtek vissza. Folyton-folyvást duzzognak a világ mai állásán, anélkül hogy megpróbálnának változtatni a dolgokon. A regressziós folyamattal értelmi vakság is együtt jár. Vannak, akik a bezáruló értelem, a „closed mind” szindrómájára utalnak ezzel kapcsolatban, vagyis arra, hogy az emberek tudata rugalmatlanná válik; gyengének, bizonytalannak érzik magukat, és ezért görcsösen kapaszkodnak egy-két készen kapott vagy korábban megszerzett „igazságba”, tévhitbe. Nem merik elengedni a fogódzkodókat, más igazságát meg sem akarják hallani, képtelenek váltani, pánikszerûen ragaszkodnak a maguk meggyõzõdéséhez, mindenki más csak tévedhet, vagy szánt szándékkal, gonosz szándékkal hamisítja meg a tényeket. Az angolszász szakirodalom „self-handicapping”-nek nevezi az önbénítás regressziós stratégiáját. Akkor beszélnek errõl, amikor valaki maga állít akadályt magának. Gondoljunk például egy olyan sportolóra, aki nem készül föl kellõképpen egy következõ versenyre. A nem megfelelõ felkészülés csökkenti ugyan a siker esélyét, de egyúttal kézenfekvõ mentséggel is szolgál arra az esetre, ha kudarcot vall az ember a versenyen. Ez az önbénítás, vagy másképpen kifejezve a sikerorientáltsággal szemben a kudarckerülõ magatartás választása a hetvenes-nyolcvanas években is sokakra jellemzõ volt Magyarországon és valószínûleg egész Kelet-Európában. Érhetõ módon, mert egyfelõl kevés lehetõség volt az igazi sikerre, másfelõl a sikernek, az átlagból való kiemelkedésnek megvoltak a maga veszélyei. A kudarckerülõ lavírozás sok esetben bölcsebb stratégia volt. Az elmúlt másfél évtizedben a lehetõségek sokasága nyílt meg az emberek elõtt. Ez jó is, meg rossz is. Mert egyfelõl nagyobb az esélye és kisebb a veszélye a sikernek. Másfelõl azonban most már nincs, vagy kevesebb a mentség is. Az esetleges kudarc okát önmagában kell keresnie az embernek. S hogy ezt a fájdalmas megszégyenülést elkerülhessék, sokan hajlanak az önbénításra: ahelyett, hogy minden megtennének a siker érdekében, inkább a körülmények sújtotta, tehetetlen, szerencsétlen ember állapotába regrediálnak. Rokon ezzel a menekülés a betegségbe közmert szindrómája. Nem arra utal ez a kifejezés, hogy sokan kiíratják magukat betegszabadságra, hogy ne kelljen dolgozni menniük. Hanem arra, hogy a nehéz problémák, élethelyzetek elõl sokan belemenekülnek a betegségbe, valóban megbetegszenek, vagy legalábbis betegnek érzik magukat; akarva-akaratlan visszahúzódnak a tehetetlenség gyermekded állapotába. Visszahúzódhat az ember a kiskertbe is, a paprikabokrok, sarkantyúvirágok, barackfák közé. Zseniális húzása volt a Kádár-rendszernek, hogy sokszázezer családnak osztott ingyen vagy fillérekért, nem szántóföldet, hanem kiskertet. Izgága, keserû, türelmetlen, kiszámíthatatlan, politizáló, kritizáló, változást követelõ, az utcán, kocsmában tengõ-lengõ-összeröffenõ, boldogtalan proletárokból teremtett így szinte egy csapásra békés, kiszámítható, boldog kispolgárokat. Mert akinek kertje van, az nem ér rá utcán, kocsmában tengeni-lengeni, politikáról vitatkozni, elégedetlenkedni, rendszert szidni; az már nem kiszámíthatatlan, izgága elem, hanem kiszámítható kertész, mert kiszámítható például az, hogy ekkor meg ekkor a barackfákat kell metszenie, a szõlõt permeteznie (ami nem halasztható el holmi zajongó tüntetésért); de ideje sincs, mert deszkát-téglát kell hajszolnia, hogy felépíthesse a szerszámoskamrát vagy a kis hétvégi kalyibát. A kiskerttulajdonos már nem a politikai változást, hanem az esõt vagy a napsütést várja; nem ér rá „gyülekezni”, legfeljebb egy-két percre támaszkodik rá az ásójára és vált néhány szót a szomszédjával, és akkor sem a politikáról vitatkozik, hanem arról, hogy melyik gyomirtó szer a jobb; már nem a rendszert szidja, hanem a pajort meg a vakondokot; a diófa alatt issza meg a maga kis borát, nem a füstös és izgága kocsmában. Vagyis az öntudatos, harcos, politizáló proletár vagy polgár önként és békésen visszavonul egy õsi állapotba, a kertész hajdani idilli-édenkerti világába. – Arról itt most nem szólok, hogy ez a visszahúzódás csak közéleti szempontból regresszió. Mert a kiskert – más szempontból – a felnõtt, felelõsségteljes, gondolkodó emberi személyiség iskolája is. Visszatérve a regresszió kérdéséhez, megállapíthatjuk végezetül, hogy ha egyik stratégia nem sikerül, akkor a megoldatlan, megoldhatatlan feladatok okozta szorongás állandó feszültségben, szívet görcsbe rándító, gyomrot maró neurotikus állapotban tarthatja a pácienst. És ez talán a legrosszabb s legveszélyesebb változat. * Ha a fenti elemzés helytálló, s az elmúlt tizenöt évben valóban lejátszódott Magyarországon (s feltehetõleg a többi kelet-közép-európai országban is) az említett regressziós folyamat, akkor vajon mi a teendõ? Hogyan lehetne lelassítani, megállítani, visszafordítani ezt a folyamatot? A válasz már-már közhelyszerûen vagy szemérmetlenül egyszerû: El kellene hárítani az emberi életek elõtt feltornyosult, feltornyosuló akadályokat. Legalábbis azokat, amelyeket el lehetne hárítani – sok van belõlük –, és az emberek szép lassan elõbújnának regressziós barlangjaikból. Ez így persze túl szépen, kicsit népmeseszerûen hangzik; de azért érdemes lenne elgondolkozni rajta. Mindenekelõtt számba kellene venni az akadályokat, és hamar kiderülne, hogy nem minden pénzkérdés vagy kizárólag pénzkérdés. Az agresszió elharapózása, a szorongás elõl a múltba, a gyerekkorba, zsírpárnákba vagy az irracionalitások világába való menekülés, az önbéklyózás, a közöny, a cinizmus, a mártírtudat, a depresszió, a családba zárkózás, a jövõ-vakság: mindez nem kizárólag és nem is föltétlen pénzzel és magasabb életszínvonallal gyógyítható. (Ami nem azt jelenti, hogy a létbiztonság erõteljes és következetes növelése nem alapvetõ feladat.) Minden valószínûség szerint csökkenne a szorongás, és gyengülne a világtól való elfordulás, a visszahúzódás vágya, ösztöne, ha csökkenne az országban a bizonytalanság és a zûrzavar (egyelõre nem csökken). Ha rend lenne az országban (nincs rend). Ha világosak, elfogadhatók, többé-kevésbé méltányosak volnának a játékszabályok (ma nem azok). Ha e szabályok minden körülmények között betartatnának (ma kocsonyásak a szabályok). Ha áttetszõ volna a politika, ha az emberek tudnák, hogy mi történik az országban, az országgal, õvelük (nem tudják). Ha az emberek azt látnák, hogy vezetõik hozzáértõk, tisztességesek, és mindent elkövetnek annak érdekében, hogy az ország és õk, mint állampolgárok, elõbbre jussanak (nem így látják õket). Ha bízhatnának bennük (többségükben nem bíznak). Ha határozott elképzelések volnának az ország jövõjével kapcsolatban (nincsenek). Ha kevesebb volna a pártpolitikai retorika, mellébeszélés, hitegetés, és több a pontos információ, a világos terv, a betartott ígéret (nem több). Ha az iskolák, az értelmiség, a médiumok a jelenleginél sokkal többet tennének azért, hogy az emberek bízzanak magukban, akarjanak és tudjanak segíteni önmagukon (alig tesznek valamit). Ha az embereknek lenne tudásuk és bátorságuk ahhoz, hogy kiépítsék a maguk hálózatait önnön érdekeik védelmére (kevesen vannak még ilyenek). Ha az ország tudatosan dolgozna azon, hogy az új munkahelyek mellett százezerszám jöjjenek létre új „szereplehetõségek” is, társadalmi, gazdasági, politikai, kulturális, szociális, érdekvédelmi és más szerepek, amelyek az értelmes feladatok, a polgári felelõsségtudat és végsõ fokon az öröm forrásaivá válhatnak az emberek életében (egyelõre még nagyon kevés az ilyen szerep). Vagy így, vagy másképp, más eszközökkel, de a Nagy Regresszióval mint súlyos patológiás jelenséggel mindenképpen komolyan kellene foglalkoznia az ország polgárainak, szakértõinek, vezetõinek. A nagy ívû gazdasági programok, még ha lennének is ilyenek, akkor sem tudnák önmagukban elhozni – rosszkedvünk tele után – jókedvünk tavaszát. Hankiss Elemér Morbus Hungaricus avagy a Nagy Regresszió, www.talaljuk-ki.hu A tanulmány letöltése (64 KB, Word formátum)