Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Politikusaink sajátos és szomorú esete Hankiss Elemér, www.talaljuk-ki.hu 2005.április 28. Szegény politikusok. Mindenki bántja õket. Korruptnak, tisztességtelennek, tehetségtelennek tartják õket. Kik? Hát az emberek többsége. Így van ez a fejlett Nyugaton is, így van még inkább nálunk, hogy ne is említsem a fejlõdõ országok nyomorúságos és gyilkos zûrzavarában evickélõ vagy lubickoló ottani politikusokat. De söpörjünk a magunk háza táján. Beszéljünk csak az 1989 után kialakult új magyar politikai osztály sajátos és szomorú esetérõl. Sokan irigylik õket, pedig inkább szánalomra méltóak. Irigylik õket, mert - legalábbis a népi képzeletben - semmittevõ fontoskodással keresnek, többnyire görbe utakon, milliókat. Sajnálni kellene õket, mert - tisztelet a remek kivételeknek - személyük, személyiségük az esetek jelentõs hányadában eltorzul. Nem annyira fizikai értelemben (ahogy annak idején például rengõ háj nõtt a káderek, fõkáderek tomporára s nyakszirtjére), hanem abban, amit karakternek szokás nevezni. Nem voltak, nincsenek könnyû helyzetben. Mert abban az arénában, amelybe 1989 után léptek vagy csörtettek be, nehéz lehetett emberként talpon maradni. Sokan kudarcot vallottak, ami persze emeli azok emberi-erkölcsi értékét, akik megõrizték emberformájukat. Nincsenek egyébként egyedül; minden foglalkozásnak megvannak a maga ártalmai - évtizedekkel ezelõtt a tanári és színészi pálya foglalkozási ártalmait elemeztem egy tanulmányban -, de politikusaink esete ennek ellenére szomorú és figyelemreméltó. Igaz, sok minden felhozható a mentségükre. Hadd említsek meg néhány ilyen mentséget. Túl nagy, túl nehéz volt a feladat Egy parancsuralmi rendszert kellett szinte egy csapásra parlamentáris demokráciává átalakítaniuk. - Ez részben sikerült is nekik. A demokratikus intézményrendszer gyorsan kiépült, és megindult e rendszer mûködtetésének tanulási folyamata. Sajnos az 1992-ben kirobbant „törzsi háború”, amely különbözõ formákban máig tart, megzavarta, lelassította ezt a folyamatot. Akadályozta és akadályozza a rendszer mûködését, eltorzította számtalan politikus személyiségét, és erõsen rontotta a rendszer s különösképpen a politikai osztálytársadalmi megítélését. Egy már megmerevedett, csõdbe jutott tervgazdaságot kellett lehetõleg minél gyorsabban és menetközben szabad piacgazdasággá átalakítaniuk. - A törvénykezés viszonylag gyors és hatásos volt, de nem számolt kellõképpen a változások társadalmi következményeivel. Azzal, hogy a társadalom felének-harmadának elnyomorodását és az amúgy is gyenge társadalmi szolidaritás csaknem teljes felbomlását is magával vonja. Ezt nehéz bevallani, a dolgokat csûrve-csavarva mellé kell beszélni, az ember korábbi meggyõzõdéseit el kell felejteni, köpenyt kell forgatni vagy a békát lenyelni (a szocialistáknak például neo-liberális gazdaságpolitikát kell folytatniuk): ez is rongálja az ember személyiségét. Egy meggyötört, szétzilált, alattvalókká züllesztett, önzõvé vadult embertömeget kellett volna elindítaniuk azon az úton, amelyen felelõsségteljes és egymással szolidáris állampolgárok „okos gyülekezetévé” válhatnak. - Itt politikusaink csaknem teljesen kudarcot vallottak, sõt - vakságból önhittségbõl, önös érdekbõl - inkább akadályozták, mintsem támogatták e folyamat kibontakozását. Idõnként észbe kaptak, „dialógust” hirdettek, majd minden maradt a régiben. Bizonyára vannak olyanok, akiknek emiatt rossz a lelkiismerete - ha ezt a luxust megengedheti magának a nagy rohanásban -, de a többség lelkiismerete és személyisége már valószínûleg kellõképpen megkérgesedett az ilyen morális érzékenységekkel szemben. Túlzott remények Arról nem tehetnek a politikusok, hogy 1989-90-ben túl nagyok voltak a rendszerváltáshoz és áttételesen az új politikai elithez fûzõdõ remények. Az emberek többsége azt hitte - ezt hitették el velük -, hogy az államszocialista rendszer és a vasfüggöny leomlásával szinte azonnal beáramlik ide a nyugat-európai jólét, szabadság, biztonság, jogrend, polgári civilizáció és életforma. Az elkerülhetetlen csalódást érthetõ módon, bár részben indokolatlanul, a politikai elit számlájára írták és írják. Az viszont egyértelmûen a politikai elit, a hazai értelmiség és a médiumok súlyos hibája, hogy 1990 óta nem magyarázták el az embereknek, hogy miért lesz az átmenet folyamata elkerülhetetlenül hosszú és megpróbáltatásokkal terhes. A politikusok nem szeretnek a nehézségekrõl beszélni. Legjobb meggyõzõdésük ellenére is folyton-folyvást ígérgetniük vagy sunyítaniuk kell, és ez a kétszínûség sem tesz különösebben jót személyiségüknek. Hazugságkényszer Politikus nyilvánosan nem mondhatja azt, amit gondol. Mást kell mondania. Ezt nevezi a köznyelv, a pszichológia és az erkölcsfilozófia hazugságnak. Persze lehet politikailag korrektebbül is minõsíteni; például „diplomatikus megfogalmazásnak”, „fontos féligazságnak”, „bölcs titoktartásnak”, „diszkréciónak”, az emberek „ügyes etetésének”, és így tovább. De ettõl a hazugság még hazugság marad. És lehetséges ugyan, hogy az ügyes hazugságok jót tesznek a politikus karrierjének (hacsak rajta nem kapják), de mindenképpen rombolják s torzítják karakterét, személyiségét. Hozzáértés hiánya Ha valaki amatõr, esténként meg a hétvégén otthon festeget, azzal nem okoz különösen nagy kárt az emberiségnek és az országnak. De ha a politikus csizmadia egyszeriben felállhat a háromlábú suszterszékrõl (ez a suszterszék 1990-ben sok minden lehetett: az író, a tanár, az ÁFÉSZ-elnök, a könyvtáros, az ügyvéd, az orvos, a szocialista vállalatvezetõ, a mérnök, a színész széke), és bevonulhat a parlamentbe, s pláne a kormányba, akkor a legjobb szándékkal is komoly károkat okozhat. És okozott is. - Ezt minden olyan ország megszenvedte, köztük Magyarország is, ahol a társadalmi-politikai folytonosság a huszadik század folyamán többször megszakadt, és a politikai osztály - s vele együtt a közigazgatás szakértõ gárdája - szétzilálódott vagy megsemmisült. Mindez azonban nem vigasztalja a társadalmat, az embereket, akik a kárvallottai annak, hogy a politikai döntéshozás mechanizmusa és a közigazgatás a mai napig kínosan rosszul mûködik az országukban (persze nemcsak a szakértelem hiánya miatt). Túl nagy volt a tét, túl sok a veszteni való A politikai osztály elvadulásának, méltatlanná válásának egyik fõ oka az volt, hogy a rendszerváltás elsõ éveiben túl nagyok voltak a tétek. Akik odafigyeltek - s voltak köztük kitûnõ és nem kitûnõ emberek -, tudták, hogy most dõl el az, hogy a következõ évtizedekben kié lesz a hatalom és kié lesz a gazdagság. És õrült versenyfutás indult meg a hatalomért és a gazdagságért. A tét óriási volt, mindent meg lehetett nyerni, és mindent el lehetett veszíteni. A küzdelem annál is inkább heves és kíméletlen volt, mivel nem voltak már és még szabályok; a dzsungel törvénye, illetve törvénytelensége, az erõsebb és az erõszak törvénye uralkodott. Ezekben a zûrzavaros és hisztériás években alakult ki az új magyar burzsoázia és az új magyar politikai osztály. Minket most ez utóbbi érdekel. Nem nehéz megállapítani azt, hogy az eszeveszett küzdelem szülte vágyak és félelmek, bizalmatlanságok és gyûlöletek közepette formálódó politikuscsoport nem az európai típusú, felelõsségteljes, higgadt, önkorlátozásra képes, fair play-re törekvõ politikusi személyiségek iskolája volt. És még ma is messze vagyunk attól, hogy e küzdelem nyomai, gyûrõdései, torzulásai eltûnjenek a magyar politikai elit arcáról, tudatából, zsigereibõl. Megint csak: tisztelet a tiszteletre méltó kivételeknek (keveseknek vagy sokaknak, nem tudom). Másképp megfogalmazva ugyanezt jelenti az, ha azt mondjuk, hogy a zéró összegû játszma neurózisa tette tönkre a magyar politikai elitet. Az a hit vagy tévhit, hogy az egyik csoport vagy párt csak a másik csoport, illetve párt rovására nyerhet. Amit én nyerek, azt a másiktól kell elvennem. Az egyetlen józan taktika: megsemmisíteni a másikat. Csak a kormányon lét az igazi lehetõség, az eldorádó, az igazi feladat, ezért mindent, erkölcsöt, jellemet, tisztességet föl kell, föl lehet áldozni. Mert ha én kormányzok, akkor ebbõl mindenkinek, a pártnak, az országnak, az állampolgároknak, a világmindenségnek is haszna van. Ez pedig igazolja a hatalom megszerzésének vagy megtartásának minden stratégiáját. Machiavelli boldogan forog a sírjában, az ország meg boldogtalanul forog a saját levében. Túl nagy a kísértés Az új politikai osztály tagjai számára kezdettõl fogva túl nagy volt, és ma is túl nagy a kísértés. Óriási vagyonok, nyereségek és veszteségek, elõnyök és hátrányok ide-odaáramlása függött és függ az õ döntéseiktõl, s ugyan már miért tiltakozna az ember, ha segítsége fejében megnyílik a vagyonok egyik vagy másik kis csapja, és hozzá is átcsordogál belõlük valami. Bõven vannak mentségei. Az öntudatos közhivatalnoké: „De hiszen megdolgoztam érte. Én intéztem el a dolgot.” A jó családapáé: „Nem tehetem meg a családommal, a gyerekeimmel, hogy ne ragadjam meg ezt a lehetõséget.” A feledékeny morálfilozófusé: „És különben is, mi az az elv, érték, eszmény, amit megsértek ezzel? Hirtelenjében nem jut eszembe egy sem.” A cinikusé: „Mindenki ezt csinálja, miért ne csinálhatnám én is.” A praktikus elméé: „Ha nem teszem meg én, megteszi más.” A felelõsségteljes polgáré: „Én értek a pénzhez, a társadalomnak is haszna lesz belõle, ha én kezelem és nem más.” A pártkatonáé és hazafié: „A pártért, a jó, szent ügyért, az országért teszem, amit teszek, nem önmagamért.” A szorongósé: „Bármikor kieshetek a hatalomból, senki sem vetheti a szememre, hogy gondoskodni akarok a jövõmrõl.” A pszichopatáé: „Ugyan már, sose derül ki a dolog, meg nem is kell különösebben nagy dolgot csinálni az ilyesmibõl.” És így tovább. Amíg a társadalmi ellenõrzés siralmasan gyenge az új demokráciákban, amíg a parlament, a kormány és az országos intézmények csak papíron „felelõsek”, amíg mindent el lehet rejteni, el lehet kenni, minden számonkérés elõl ki lehet térni, amíg a kormány és az ellenzék csak nyaggatja egymást (vagy bizonyos esetekben cinkosa egymásnak), addig nem várható változás e téren. Addig tovább folyik az ország romlása, és tovább folyik a politikusi személyiség rombolódása, torzulása. Igaz, a privatizálható (s részben ellopható) társadalmi vagyon lassan elfogy, de az engedélyezések, kivételezések, közbeszerzések eldorádójának kapuja tárva-nyitva áll. Hadd legyek egy pillanatra cinikus: azt nem is annyira bánom, hogy egy politikus korrupt, ha közben a munkáját jól végzi, ha közben igazi államférfiként remekül kormányozza az országot vagy a maga városát, faluját. Valószínûleg nagyobb baj az, ha valaki tisztességes ugyan, de tudatlanságával, tehetetlenkedésével komoly károkat okoz az országnak, a városnak, a falunak. És a legnagyobb baj az, ha a politikus egyszerre tehetségtelen és korrupt. Ha egy buta arcra még a korrupció torz ráncai is ráégnek, az már valóban csúnya látvány. Kiváltságos státus Nem használ az emberi személyiségnek a kiváltságos helyzet sem. Az, hogy ámbár hite szerint minden állampolgár egyenlõ, neki azért mégiscsak vannak többlet jogai. Olyan fontos közfeladata van, olyan sok helyen ott kell lennie, olyannyira föl kell áldoznia családi életét a közért, annyit tesz az országért, hogy végül mégis csak valamivel több jár neki, mint az egyszerû állampolgároknak, akikért egyébként a szívét kiteszi, életét, nyugalmát föláldozza. Jogos és méltányos tehát, hogy õ sokszorta többet keres, mint az átlagpolgár; fontosságának s mentelmi jogának tudatában százas tempóban száguldhat át a városon, hogy el ne késsen valamilyen igazán fontos gyûlésrõl-ülésrõl-ebédrõl; s ha történetesen balesetet okoz, elvárhatja, hogy a bíró kivételes bánásmódban részesítse; neki lakáskiutalás, lakástérítés, ilyen-olyan kedvezmény, zsíros igazgatótanácsi tagság, olcsó üdülés, megkülönböztetett tisztelet, drága, nagy autó jár. Ö különösen fontos személyiség. Már ö maga is kezd felnézni önmagára. Igen, nehéz lesz megtanulni - Nyugaton sem tudja megtanulni minden politikus -, hogy a magas sarzsival, közhivatallal, kiváltságos státussal elsõsorban több felelõsségnek, nagyobb önmérsékletnek, szerénységnek, a valódi szolgálat szellemének kell, kellene párosulnia. Egy kis latin stúdium nem ártana politikusainknak (mármint azoknak, akiknek annak idején nem volt részük benne). Sok minden más mellett találkozhatnának azzal az érdekes ellentétpárral, hogy lex sub rege - rex sub lege. Az elõbbi kifejezés egy olyan korábbi állapotra utal, amikor a király (rex) állt a törvény (lex) fölött. Az utóbbi az alkotmányos rend jelszava; amikor is a törvény áll az uralkodó felett. Így többek között a mi választott politikusaink fölött is. Ez az utóbbi helyzet bizonyos kötöttségekkel jár, de kifejezetten jót tesz, jót tenne a politikus személyiségének. Hatalom Veszélyes. Súlyos személyiségártalmak forrása. Sokan hajlamosak hinni annak a balga közmondásnak, hogy „akinek hatalmat adott az Úristen, annak eszet is ad hozzá”. Nem föltétlen ad. Nincs genetikai összefüggés sem a hatalom és az értelmi képességek, s különösen nincs a hatalom és a tisztesség között. De az kétségtelen, hogy a hatalom remek ego-pumpa. Felfújja az ember önérzetét. Elhiteti vele, hogy különös képességei vannak; hogy mindenki másnál jobban tudja, hol van az igazság; hogy az Isten lábát fogja; hogy aki bármit másképp gondol, mint õ, az csak ostoba vagy a jó ügy gonosz ellensége lehet. Olyan a hatalom, mint a bableves: felpuffasztja az embert. Aki nagyon komolyan veszi a hatalmat, nagyon ragaszkodik hozzá, úgy járhat - hogy megint egy latin példával éljek -, mint annak a bizonyos állatmesének a fõszereplõje, a „ rana rupta”. Vagyis az a béka, aki fontosságának tudatában addig pöffeszkedett, míg végül kipukkadt. Tanulságos mese: megóvhatja az embert személyiségének további torzulásától. Csoportnyomás A társadalom minden tagján van csoportnyomás, de az esetek többségében ennek sokszorosa nehezedik szegény pártpolitikusok vállára. Meg is rokkannak alatta. Csak annak a pártnak van ugyanis jó esélye hatalomra kerülni és hatalomban maradni, amely a lényeges kérdésekben legalább kifelé egységes. A tagoknak olyan fegyelmezetten kell viselkedniük, mint egy középkori kolostor szerzeteseinek, akiknek minden körülmények között alá kellett vetniük magukat az apátúr akaratának. Mert Isten igazságát csak egységesen sugározhatták. Ilyen a párt igazsága is: ha kiderül a belsõ meghasonlás, akkor megzavarodik, szétszéled a nyáj. Ez más szóval azt jelenti, hogy a pártelit tagjainak föl kell adniuk emberi autonómiájukat, ha nem is minden téren, de a fontos kérdésekben föltétlenül. Autonóm emberekbõl egy szervezet alkatrészeivé válnak. Egy szentnek vélt ügy ezt indokolhatja, de az ember személyisége mindenképpen megsínyli. Az oligarchizálódás vastörvénye Elviselhetõbb volna ez, ha valóban létezne pártdemokrácia, vagyis ha a pártokban a döntések demokratikusan születnének. Akkor könnyebb volna kötelezõként elfogadni, és az ember személyes véleményétõl függetlenül képviselni õket. De a pártdemokrácia az esetek többségében csak retorika, és még azokban a pártokban is, ahol komolyan veszik a demokratikus játékszabályokat, mûködik az oligarchizálódás folyamata: az úgy-ahogy demokratikusan megválasztott pártvezetõk egyre erõsebb és egyre autokratikusabb hatalmat építenek föl maguknak a párton belül. Õk osztják a pozíciókat, a pénzt, a kiváltságokat. És alattvalóvá görnyed körülöttük az udvaronchad és a párttagság. Eljön a kliensek, hízelgõk és farkcsóválók korszaka. Ami megint csak rossz iskolája az emberi személyiség kibontakozásának. Félelem A célok, érdekek, kapcsolatok, ambíciók, remények, sértõdések bonyolult szövete egy párt, minden párt. Mindenki kötõdni próbál ide-oda, fogódzkodni ebbe is, abba is, benne lenni ebben és abban a csoportosulásban is, mindenki valakinek a kliense, fõnöke, barátja, ellensége, fegyverhordozója, informátora, mindenki mögött állhat valaki, bárkibõl lehet valami, helyezkedni kell, nem kell túlságosan megbízni senkiben, csínján kell bánni mindenkivel, erõs a bizonytalanság, a bizalmatlanság, a szorongás. A teljesítmények nehezen mérhetõk, így aztán könnyû múltbeli érdemekre hivatkozni, és nehéz bárkitõl megválni. A pártnak magával kell cipelnie a roncsokat, illetve, ha lehet, az államháztartás nyakába varrva õket kell számukra újabb és újabb zsíros, de üres stallumokat kreálni. Olyan ma már a kormány, mint egy jó-rossz hajó, amely rozsdás roncsbárkák százait és ezreit vontatja, vonszolja maga után. Hogyan is várhatnánk tõle ezek után sebességi világrekordot vagy akár csak igazi „lendületet”. S mit kezdenek magukkal a roncsbárka-személyiségek? Hiúság, politikus a neved A színészeknek jól, a politikusoknak rosszul áll a hiúság. A színész önmaga, és szerepeinek személyisége körül forog: ettõl válik a közönség számára színessé, érdekessé, értékessé. A politikusnak viszont nem önmagával, hanem az ügyekkel kell, kellene foglalkoznia. Fontos, hogy meglegyen a maga józan öntudata, önbecsülése, de a hiúság gyengévé, esendõvé, nevetségessé teheti. A közszereplésnek azonban igen nagy a vonz- és csábereje. Nehéz ellenállni neki, mert minél több hír szól rólam, minél több ember tekintete szegezõdik rám, minél többek csodálatában fürödhetek, annál inkább fontosnak, nagyszerûnek látom magam, annál inkább érezhetem úgy, hogy igazán, intenzíven élek. Sok politikus beleesik ebbe a csapdába, s következésképpen megzavarodik ítélõképessége, gyengül morális integritása, szétmállik személyisége. * De álljunk meg itt. Mert lassan már-már egy állatorvosi politikus képe rajzolódik itt ki, minden lehetséges hibával s betegséggel, s valaki még azt hiheti, hogy no lám, végül mégiscsak különleges lények ezek a mi politikusaink. Nem azok. Ugyanolyan esendõ emberek , mint mi vagyunk. Csak különleges helyzetükben sokkal többet tehetnek, tehetnének az országért, mint mi, s ha nem teszik, látványos a skandalum. Több a lehetõségük és nagyobb a felelõsségük. Ha kárt tesznek az országban, joggal verjük el rajtuk a port. Mentségükre szolgáljon, hogy nehéz dolguk volt ebben a tizenöt évben. Nehéz dolguk van most is. De sokan gyengének és méltatlannak bizonyultak közülük, és ezt az ország nagyon megsínylette, megsínyli. Össze kellene szedniük magukat, vagy a társadalomnak kell összeszednie magát, és olyan éberen és szigorúan ellenõriznie munkájukat, magatartásukat, hogy öt-tíz év múlva felemelt fõvel állhassanak ország-világ elõtt. Végezetül azonban nem árt, ha megkérdezzük magunktól is: Milyen jogon kérjük számon rajtuk azt, hogy képtelenek rendben tartani az országot, hogy elkótyavetyélik az ország vagyonát, pazarolják pénzét, magukkal törõdnek, nem az országgal, kihasználják kiváltságos helyzetüket - ha közben mi, állampolgárok, nem tartjuk rendben a saját portánkat, hagyjuk, hogy csöpögjön az eresz, szemetes legyen a házunk elõtt a járda, nem megyünk el szavazni, nem kérjük számon egymáson s magunkon saját hanyagságainkat, mi is áthajtunk a piroson, mi sem törõdünk a másik ember bajával, mi is keressük a kiskapukat, ha lehet, nem fizetünk adót, mondván, hogy „õk” úgyis elpazarolják… és így tovább? Nincs nekünk is részünk az ország romlásában? És nem félünk attól, hogy a mi személyiségünk is eltorzul ebben a nagy országos lomposságban? Hankiss Elemér Politikusaink sajátos és szomorú esete, www.talaljuk-ki.hu 2005.április 28.